Spanyolnátha művészeti folyóirat

(Sármtalanul, vakon…)

Haha, hogy múlik az idő, rosszcsehov vagy, súgja, rosszcsehov, hihi, hogy múlik az idő, milyen rossz, mennyire gyatra. Hát ezt megkaptad, hehe, azonnal pofoz, ha hülyeségeket beszélsz. Fekszetek az ágyban, ő két világ közt kábán, a szeme talán félig nyitva, te bámulod a plafont, a csupasz falakat. Mosolyogsz, ahogy eszedbe jut az eleje.
Te még el se döntötted, mit akarsz tőle, sőt, eszedbe se jutott, hogy akarj-e akarni valamit, de, amint az lenni szokott, ő már rég kiválasztott téged, csak várta, hogy észrevedd, hogy felfigyelj, hogy légy határozott, és tedd meg az első lépést.
A vécéből jöttél kifelé, túljutottál a megkönnyebbülésen, tükörbe lőtted a rőzsét, a fogaid között sem találtál semmit, próbavigyor, az a bizonyos tekintet, vagyis minden smakkolt, de mire az ajtón át visszakerültél a kávézóba, eszedbe jutott a tegnap esti jazzkoncert, felidéződött, belemélyültél, és azonmód sármtalanul, vakon indultál vissza, amikor összeütköztetek.
Automatikusan bocsánatot kértél, aztán láttad, hogy szép, és láttad, hogy gyönyörű a mosolya, de túlzottan örültél, hogy visszaértél az asztalhoz, meg hát a tegnapi koncert is benned volt nagyon.
Felnéztél a papírjaidból, bele a szemben lévő tükörbe, és ő nézett vissza rád, összevillantatok, csodálkoztál, de megértetted, mindez lehetséges, hiszen a mögötted lévő asztalnál ül, konkrétan mögötted, neked háttal, vele szemben is tükör, végig a falakon, körbe-köbre tükör borítja a kávézót ülőszemmagasságban.
És elkezdődött a jól ismert játék. A papírjaidba pillantottál megint, aztán újra a tükörbe, ő ugyanígy, ugyanezt, vártatok néhány másodpercet, néztétek egymást. Ugyanakkor a sors megszokott fintoraként konstatálhattad, hogy annak az asztaltársaságnak feszengő tagja, melyben — leginkább a beszélgetés helyett — kétpercenként váltották egymást a székely-, a szőkenős, a zsidó- meg a rendőrviccek, otrombán kényszeres fel-felröhögésüktől nehezen tudtál koncentrálni. Így a firkálgatáson, ötletelésen nem nagyon jutottál túl.
Pont a hátad mögött ült, háta a hátadnak szinte, körben a világ, ketten együtt szemben vele, vállt vállnak vetve mintegy, egészen hihetetlen, egészen érzéki (és egészen ironikus).
Óvatosan hátrasandítottál, hogy pontosan célozhass, aztán lassan elindítottad a jobb kezed. A biztonság kedvéért a többieket gyorsan felmérted, semmi extra, állapítottad meg, de különben is.
Azért csak nagyon lassan, óvatosan. Időtlenül. Hirtelen úgy érezted, a pultoslány, a pincérsrác, a kávézó összes vendége neked szurkol, visszafojtott lélegzettel, résnyire szűkült szemekkel, a csészét, poharat emelő kezek megálltak a levegőben, a bejutott kortyok a torkokban maradtak.
Loptad a távolságot. A következő pillanatban már kézenfogva rohantatok át a városon, még a hosszúkávé külön hideg tejjelt sem ittad meg, cserébe egész éjjel fékevesztett, vágatlan, speciális, rendezői változat.