Spanyolnátha művészeti folyóirat

Bölkény Gábor

Kerek és gömbölyű

Eljött az idő, hogy egyedül mehettem le a ház elé a játszótérre. Mezítláb szaladgáltam az új lakótelep sima aszfaltjárdáján. Pontosan emlékszem a fából eszkábált padokra, az első homokozó lapátomra, vödrömre, a telefonfülke ajtajának nyikorgó hangjára, a panelt körülölelő bokorsor összes kis járatára, amelyek kiszélesedő hézagai természet adta mivoltukban alanyi jogon megfeleltek bunkernek.

   Persze ez a mindenki elől elmenekülős, csendesen bandázós passzív korszak egy csapásra véget ért, amikor megkaptam az első kétkerekűmet, ami a pótgördülőkkel együtt tulajdonképpen négykerekű volt. Ezek a pótok hamarosan zavaró tényezői lettek a bringázásnak, a sebesség és a lendület megkívánta azok mielőbbi leszerelését. Utána már suhantam feltartóztathatatlanul, és bár nem voltam tisztában a fogalommal, éreztem, ez a szabadság. Illetve annak egyik olyan formája, amely az öröm, az élvezet és a vágy halmazainak a metszete. Az évszakok váltakozása önmagában nem is jelentett volna problémát, viszont a korábban végtelennek tűnő hatalmas utca elkezdett szűkülni, egyre kisebb és kisebb lett. A lehetőségek tárházát ettől kezdve csak a szabad akarat segítségül hívásával lehetett bővíteni: átszöktem a szomszéd utcába. Még ha az oly forgalmas és autók által veszélyeztetett járdaközi flasztert kellett is igénybe venni, ez egyre gyakrabban fordult elő. Egyre többen lettünk merészek, szüleinknek engedetlenek, és a kerékpáros konvoj folyamatos hízásának köszönhetően a lakótelep egyre kezdett zsugorodni. Az egykor végtelen óceánnak tűnő Avas, mint a tisztára mosott ruha összement, a Tampere Városrészen át könnyen legurultunk a belvárosig, ahonnan lendületünk egészen a repülőtérig kitartott. Nem ritkán az is előfordult, hogy a Szentpéteri kapunál észak felé kanyarodtunk, és Barcikáig meg sem álltunk. Ugyan melyikünk gondolt bele abba, hogy a négysávoson mekkora veszélyben vagyunk, és egy esetleges rendőri intézkedésnek is lehetnek negatív következményei! Hóban, sárban, esőben és kánikulában sem lehetett minket maradásra kényszeríteni, a kétkerekűek mindent kibírtak. Ha mégis tört valami, bennünk összeforrt, bringát pedig kértünk újat. Az összes szülinapi, névnapi, karácsonyi ajándéknak valami alkatrésznek kellett lennie, új villára, gumi külsőre, ráfra, fékbovdenre állandóan szükség volt. Másra nem is vágytunk, csak hogy száguldozzunk. Gyakran salakmotor-versenyt imitáló kerékpárversenyeket szerveztünk, kijelöltünk egy, a szabályaink szerint teljes mértékben szabvány oválpályát, és bár nem salakon és nem motorral zajlottak a versenyek, egyben mégis hasonlítottunk a vaspapucsosokra: mindezt fék nélkül tettük. Akkor még egyikünknek sem volt számítógépe, de biztos vagyok benne, hogy egy küllőt sem adtunk volna a legmodernebb és legtöbb szórakozást ígérő komputercsodáért sem. Számunkra mindent a lendület és a mozgásban maradás jelentett. Nem létezett perpetuum mobile, amely ne hitt volna bennünk. Az önerővel hajtott kétkerekűek aszfaltbetyárai voltunk. Egy csapat.

   Ezt az egységet csak egyetlen másik szentség tudta megtörni, a két csapat.

   Mindannyian birtokában voltunk a képességnek, mellyel napkeltétől napnyugtáig, és nyáron még tovább, kergetni bírtunk egy labdát, ami kezdetben nem kímélte a földszinti ablakokat, kivívva ezzel az ott lakók mérhetetlen ellenszenvét. Mindig elzavartak minket, és mi nem csak hogy sértve éreztük magunkat, de a játékhoz való jogunktól és a gyermeki csintalanságokat megkövetelő kötelességünktől megfosztva is. Persze újra és újra visszatértünk, ahogy cserélődtek az évszakok, a labda is egyre keményebb lett és mi is, sajnos, bírtunk olyan erővel a bőrgolyóba rúgni, hogy az ablakokra veszélyt jelentsen, így mindenki megkönnyebbülésére azokra rács került. A praktikussági szempontok miatt mindenképpen, de attól függetlenül is élmény volt rács mögött látni azokat a kedves szomszédokat, akik folyamatosan kergettek minket. Igaz, zörgettük mi a védővasat is bőszen, ám amint érettségünk engedte, az aszfaltút túloldalára jártunk át, ahol a kellően tágas réten, soha véget nem érő meccsünkkel csak a szöcskéket, tücsköket és a ritkábban előforduló imádkozó sáskákat kilyuggatott tetejű befőttes üvegbe gyűjtő fiúkat zavartuk. De mi többen voltunk, és ez a tény önmagában is determinálta a puha fűvel borított, leginkább futballpályának alkalmas terület sorsát. Megszűnt tehát a házfalak által kínált mandíner, nagypályások lettünk. Itt rendszeresen előfordult, hogy labdánk az útra tévedt, ekkor a bosszankodó autósok gyerekeknek járó elnézését kértük, anyagi kár esetén pedig menekültünk. Nem kizárólag ilyen esetekben kényszerültünk futásra... Alkalmanként nem voltunk négynél többen, így − ha csak egyikünk bringája is szervizelés alatt állt − lábtengóztunk (így hívtuk a lábteniszt). Ennek ideális színtere az autóút lehetett, ugyanis leginkább arra tudtunk felfesteni négy azonos méretű négyzetet. Akaratlanul rongáltuk tehát az utca gépkocsiparkját, nem is gondolva tettünk következményeire, csak a labdánkat féltettük (el ne vegyék, el ne hagyjuk, szét ne durranjon) és kicsit a saját testi épségünket. Mert ha fülön csíptek minket, azt bizony megemlegettük. A kedvünket persze nem szegte, jó kedélyűen teltek a napok, nem voltak ellenségeink, csak ellenfeleink. Néha azok is mi magunk lettünk, de ha bármelyikünk öngólt lőtt, harsányan kacagtunk, az eredmény nem bírt jelentőséggel, csak a játék öröme. A lányokat akkor még nem igazán, inkább csak a labdát kergettük, eszünkbe sem jutott, hogy más is lehet gömbölyű. Csak a térre és a mozgásra volt igényünk. Évekig szaladgáltunk az építkezés mellett, később pontosan ugyanott, az új gimnázium mellett, majd az új gimnázium kerítésein belül, a betonpályán. A portás ébersége megnehezítette, hogy bármikor bejussunk, ám néhányan végül hosszantartó diadalt arattunk felette, felvételt nyertünk az Avasi Gimnáziumba. Attól kezdve már kijutni volt nehezebb, egy kis idő elteltével pedig nem is akartuk többé elhagyni az intézmény falait, alakultak újabb csapatok.

   A régiek ekkor indultak bomlásnak, mint ahogy az egész pár év évvel ezelőtt idevarázsolt lakótelep: a szülők elváltak, fél családok elköltöztek, és mert ez nálunk is így alakult, a változásokat már nem tudtam nyomon követni. Ha véletlenül tudom, úgy hát az iwiwről, hogy ki merre hajt, hol pedálozik, kivel ki ellen rúg labdába. A rétet beépítették, a kerékpáromat ellopták, a csapat széthullott. A számítógép, amelyen legalább annyi időt töltök egyedül, mint annak idején a cimboráimmal, több millió színt ismer, de egyiket sem érzi. A monitor túl szögletes ahhoz, hogy gurulni tudjon. Az örökmozgó megállt.

   Néha elsétálok gyermek- és kamaszkori élményeim helyszínére, illetve ami abból megmaradt, évente egy-két alkalommal úgy hozza a sors, hogy errefelé akad dolgom. A véletlennek köszönhetően mindig visszatérek, talán mert a Föld gömbölyű, vagy mert így kerek a világ.