Spanyolnátha művészeti folyóirat

Finy Petra

A sellőboszorkány

Az emberek akkor még békésen éltek, szavaiknak súlya volt, lépteik viszont olyan könnyűek voltak, mint a lepkeszárny.

Az élőlények ugyanis összenőttek, és egymást segítették erejükkel. Így találkozhattunk akkoriban az embernövények és az emberállatok mindenféle vállfajával.

Voltak, akiknek csak egy apró testrésze volt növény vagy állat, mint például a hártyafülűek vagy a kígyónyakúak, de akadtak, akik fele-fele arányban forrtak össze, sőt olyan is, akiben kevesebb volt az emberi, mint az egyéb.

A legbölcsebb lénynek a fűzfahajúakat találta mindenki.

Ám még a fűzfahajúak között is akadt egy, akinek a gondolatai olyan buján áradtak, hogy mindenki elnémult körülötte.

Bónak hívták.

De kinézetre sem volt semmi ez a Bó. Pihegve rogytak össze mögötte a körteállú és a barackfenekű lányok.

Ebből a nagy szépségből és okosságból lett aztán később a baj.

Silea, pont úgy nézett ki, mint egy fordított sellőlány. Mindenki undorodott tőle.

Feje és felsőteste egy halé volt, deréktól lefelé pedig ember.

Lucskos harcsabőr tapadt szomorú szemű halarcára, melyről a kopoltyúk sebesült szárnyként lógtak le. Habos száját hernyóként tekergő harcsabajszok csúfították.

Szürke lábát hajszerű szőrök fonták körbe, ahol pedig nem ezek éktelenkedtek rajta, onnan nyálkás úszók álltak ki.

Egy szép napon összetalálkozott Bóval. A fiú szépsége őt is elkábította. Bénultan bámulta a fűzfahajút.

Bót nem zavarta Silea csúfsága. Látta, hogy hal és lány keveréke, ezért feltételezte, hogy sellőlány, és ennek megfelelően köszönt neki.

Sileával nagyot fordult a világ, minden testrésze zsibbadt, és a szíve tájékán olyan sajgást érzett, amit eddig még sosem. Szerelmes volt.

Innentől kezdve az összes gondolata Bóról szólt. Minden lehetőséget megragadott, hogy találkozhasson vele. Érezte, hogy nevetségessé teszi magát, és ezért Bót fokozatosan kezdte meggyűlölni. Amilyen erős szerelmet táplált iránta eleinte, annyira vad gyűlölet érzett később vele szembe.

És már a bosszút fontolta.

Felkereste hát a hegyi boszorkányokat.

A hegyi boszorkányok undok egy népség. Fosztogatásból élnek, mocskos a szájuk, gyűlölik a férfiakat, és állítólag még a döghúst is megeszik.

Sileát azonnal befogadták.

Az egyesség egyszerű volt: Silea tartja rendben a boszorkányfészket, veti meg a mohaágyat, vakarja le a boszorkányok hátáról a sarat, nyúzza meg a döghúst, a boszorkányok pedig cserébe kiokítják a méregkeverés, szemmel verés, szívfagyasztás, repülés és egyéb ügyességek fortélyaira.

Silea tehetséges tanítványnak bizonyult.

Nemsokára varázserőtől duzzadó, új Silea állt a hegyi boszorkányok fészkének szélén.

−Búcsúzom − kezdte. − Meg kell büntetnem Bót és a többi lényt szépségükért.

−És mégis hogyan teszed ezt? − kérdezték rikácsolva a hegyi boszorkányok.

Silea nem jött zavarba:

− Megmérgezem a tó vizét. Mindenki a Gyémánt-tóhoz jár inni, így egy darab abrakadabrával elintézek mindenkit.

A hegyi boszorkányok elismerően füttyentettek, és felkaptak hátas keselyűik hátára. A legvakmerőbb keselyű azonban Sileát várta: szolgálatainak fejében kapta.

A Gyémánt-tó körül lakók meglepődtek, amikor Silea leugrott a hátas keselyűről, és megindult Bó felé.

−Remélem, szomjas vagy, kedves Bó. Ugyanis megmérgeztem a tó vizét. − és torz vigyorral az arcán körbe nézett a többieken is.

− És bízom benne, hogy Ti is régen ittatok.

Az embernövények és emberállatok dermedten álltak a tó partján. Hetek óta nem esett, így ívó vizüket kizárólag a tóból nyerték. Most nyeltek egyet, mert a fenyegető mondatok hatására szárazabbnak érezték a torkukat.

Bó Sileának szegezte a kérdést:

− És mi történik azzal, aki iszik a tó vizéből?

−Bó, volt szerelmem, hát, igazán jópofákat tudsz kérdezni. Mi történne? Meghal, persze, hogy meghal.

Bó keze ökölbe szorult, de nem ugrott neki Sileának.

− Nos, akkor, haljatok boldogan! − azzal Silea élvezettel végigjáratta tekintetét a döbbent arcokon, majd felkacagott, és elrepült keselyűje hátán.

Bó közben azon gondolkodott, ki tudna segíteni.

− Mit tudtok a varangyvarázslóról? Él még?

A kérdésre a kettőslények felbolydultak. Eszükbe jutott egy legenda egy királyfiról, akit békává varázsoltak. A fiú addig tanult, amíg híres varázsló nem lett belőle, addigra viszont, megszerette a békatestet, és nem volt kedve visszaváltozni királyfivá. A neve Kvratek volt. De senki nem tudta, merre lehet, kivéve a denevérasszonyokat.

A varangyvarázsló a Kőmező mögötti barlangok egyikében lakik. 

Bó vezette a csapatot. Csatlakozott még egy kígyónyakú férfi, Szifisz, és egy vízipókfiú, Rucco.

Este volt, mire megérkeztek. A fárasztó út után, úgy döntöttek, hogy letáboroznak. Reggel óriási kelepelésre ébredtek.

Két gólyalány akart sarokba szorítani egy aprócska, algazöld békát.

Ekkor Pingric füttyentett egyet a társainak, és néhány kővirágot pajzsnak használva a gólyáknak rohantak. A kemény viadalban végül annyira kifáradtak a gólyák, hogy tikkadtan elkullogtak inkább, és veszni hagyták a reggelijüket.

Bóék is kimerültek.

A béka végül ezt mondta nekik:

− Jó tett helyébe jót várj: kívánjatok tőlem nyugodtan, és teljesítem a kéréseteket. − sipákolta magas hangon a különös kétéltű.

Szifisz erre majdnem elnevette magát, hisz miben segíthetne nekik egy aprócska béka, de Bó olyan szúrósan nézett rá, hogy szájára fagyott a hahota. Rucco volt egyedül, aki sejtett valamit:

− Biztosan Te vagy Kvratek. És talán ezzel a gólyajelenettel akartál próbára tenni minket.

− Okos a fiú, hol szereztétek? − kuncogott a kis béka, majd megrázta magát, és

már egy sziklányi magasságú varangy tornyosult előttük. Öblösen fortyogó hangon rivallt rájuk.

− Igen, én vagyok Kvratek, a varangyvarázsló. Mit tehetek értetek?

Bó elmondta, hogyan bánt el velük Silea.

Kvratek lassan megszólalt.

− Silea úgy tűnik, egy hétpecsétes méregátkot használt. Ez az egyik legerősebb varázsige. Annyira, hogy a hétpecsétből csak négyet tudok feltörni. Így iható lesz a tó vize. De bizonyos következményekkel fog járni, ha valaki beleiszik a vízbe. A dolog fájdalmas átalakuláshoz vezethet.

−Mégis milyenhez, elárulod? − Szifisz nem tudta palástolni hangjának remegését.

−Aki iszik a tó vizéből, az kettéválik. Az embernövényekből ember lesz és növény, az emberállatokból ember és állat. Az erejük csak annyi lesz, mint külön-külön, és nem többszöröse, mint most. Egy darabig majd úgy érzitek, kínzó űr égeti a lelketeket. Minta levágtak volna rólatok valamit. Aztán később, sok -sok évezreddel később, nem gondoltok már rá.

Kvratek itt el is hallgatott. Útnak indultak.

A varangyvarázsló a tó vízéről halk mormolással feszítette le a négy átokpecsétet. Majd cuppogva elköszönt tőlük.

A lények pedig ittak a tó vizéből, és azonnal széthasadtak.

Azóta élnek az emberek egyszerű emberként, az állatok közönséges állatként, a növények pedig hétköznapi növényként. A kettőslények erejét és pompáját örökre elveszítették.

És csak néhányan gondolnak közülük arra, hogy valami hiányzik belőlük, és olyanok, mintha a sors kegyetlenül leszakított volna róluk valamit.