Spanyolnátha művészeti folyóirat

Deák-Takács Szilvia

A hiány vanja

Kinde Annamária: Rózsavér (Ab-Art / Várad, 2009)

 

 

 

„És kigondoltam egy olyan
világot, amelyikben szeretnél,
átölelnél, ha éppen ősz riaszt,
vigasztalnál, ne legyek

szomorú s hűvös estben
a talpam simogatnád,
hogy tudjak elaludni.”

(Ősz, más világok)

 

A piros a feketén eléri, hogy érdekeljen. Árnyalatnyi fehérrel még hatásosabb. Ez a kötet nem a szándékolt kül-hatással kíván élni. Nagyon nem. Halkan, tompán olyan szúrós mégis; belül szúr. Jólesik, naponta keresem ezt a szúrást. Kerestem Kinde Annamária kötetének megismerése előtt is, csak nem tudtam pontosan még, hogy mit.

 

   A Rózsavér verseit olvasva egyébként is több ismerősbe botoltam (a botlásnak, botlásaimnak lesz itt még szerepe), a kötet ugyanis tizenöt művet leszámítva válogatás (Simon Judité) az eddigi írásokból; motívum-keresésemben nem éltem az új versekre figyelés különös gesztusával.

 

   Keresem a kulcsokat, nem szándékos ez, ahogy Kinde boldogságkeresése sem az, mégis folyton keresem, a keresésben azonosulunk, az  i d ő  az egyik kulcs, és itt ismét ismerős: nagyon aktuális időzavar, ami sosem átmeneti, és ez különös t é rbeliséggel párosul, helyhez köthetetlen térrel; jól érzem magam, otthon vagyok ebben a piros-feketében. Árnyalatnyi fehérrel.

 

   Módszerem a válogatásra a záróvers elolvasása, megveszem-nem veszem, hazaviszem-itt hagyom kérdésben döntő. Hazavittem, hányadszor már, mert hetek óta viszem is, hozom is, botlásaimnak társa. A záróvers a Vasárnap újratöltve című. „Derengést hint az idő szárnya"- írja, jönnek elő időemlék-képek, mormolódnak Berzsenyi-sorok, nietzschei, bergsoni képzelések. Mindez „valami süket senki-térben".

Ez az idő-motívum az egészen egyszerű, profánul mindennapi vonatkozásban is jelen van: „Reggel lesz, és délután, / és este mindennap, / és intézni kell mindenféle fontos dolgokat, /. (Csajka-blues). Vagy: „Csak napra nap, és mind a te idődből." (Csak napra nap)

   És ott az idő a megfoghatatlanban, az elérhetetlenben: „Nem félek már. Esőhálóban nyüzsögnek, / csúsznak-másznak a csillogó napok. / Egymást tapossák a hangulatok. / Feltornyosulnak. Vihar születik." (Esőhálóban)

   Az Arany János-i  félbe-szerbe gondolat is közös ismerős: „Amíg te öreg lennél és én már rég halott, / ki éltem ismeretlen, amíg megadatott, / s hátra maradt sok dolgom végezetlen, /  mert úgy hittem, örökké halogathatok, / mert úgy hisszük, időnk van, pedig kevés az óra, / lekongott, elszelelt, alig tellett jóra."

   És miféle térben mindez, vagy min kívül, történik-e, vagy a teret is csak képzeljük, mert mintha sosem lenne valós, pedig nagyon is konkrét: „Itt nincs kudarc és nincs kiút, csak fogszorító félhomály", később: „S ahol lehetne lakni még, / oda menni már nincs elég / benzin, szó, álom, képzelet, / erő." (Nemtelen bohóc)

 

   Ez az idő- és térhiány kiegészül a magány-félelemmel, hiányérzettel, ha körülvéve is mindenféle tárggyal, személlyel. A kötet szerkesztője és a nagyon tartalmas utószó írója, Demény Péter szerint: „Kavarog az élet, működnek a tárgyak, a helyszínek, zajlik, történik valami, ami leggyakrabban a hiány köré szerveződik. Vagy inkább valami furcsa szomorúság köré, a vágyakozás után, a lázadás előtt. Kinde költészete mindig a lázadás előtt íródik, a mormogó, dünnyögő beletörődés hangján."

   Kinde szavaival: „Magány, magány, se hall, se lát, / került érzelmes iskolát," - még kellemes ironikus játékhang, a szembenézéshez elengedhetetlen öniróniával, később a komor zárás adja az ismert alaphangot: „S az éj csak sír és térdepel, / mert nincs kiút, feloldozás. / Csak csúf hiány. És soha más." (Soha más).

   Az Éj, a Csongor éje, a körforgás éje, az örökéj, amely hozhatja a megtalálás boldogságát, mely minden féltől feladást kíván.

 

    Értem ekkorra a feketét és a pirosat a borítón (Balázs Béla munkája). A fehéret hogyan illesszem, olvasói feladatnak érzem, majd a  h ó  szó ismétlődése szecessziós önmagán túlmutat. A hó és hullásának szerepeltetése ismerős más erdélyi költőktől, Király László, Ferenczes István, Farkas Árpád is feledhetetlen megidézői; de még a szimbolista- szecessziós anarcsi Czóbel Minkát is eszembe juttatja, a Váradról induló Adyt említenem sem kell. A kapcsolódások időtlenek.

   Hó és halál így jelenik meg egy forróságot sugalló című műben: „A test a hóban csak hever,"; „A test a hóban nem halott."; „A test a hóban. Ne kezdj vele!"; „A test a hóban: rossz jel neked."; „A test a hóban fekszik ott." ( Test a hóban)

 

   A kötetben öt vers főcíme a Rózsavér, a következő címbővítésekkel: a jó tanács; A hasonlító; Halódó virág; Körvers a harmadik forrásról; Fojtogató. Ezekben a versekben a szóképek mellett kiemelt szerepet kapnak az alakzatok: ismétlések, halmozások, fokozások, párhuzamok és ellentétek adják a lendületet, „Akár a szó, a rózsavér / vakít mint szembe szórt parázs." (Rózsavér. A hasonlító)

 

   A szerző öt önálló kötete mellett első fordítói munkája kötetben, Traian Ştef versei magyarul, Hölgy rózsaszínben címmel, az AB-ART Európai költők sorozatában jelent meg. Ezt is számolva a Rózsavér a hetedik verseskönyv. A hetedik. Ő maga. Ahogy nyilatkozik: „Az a hivatásom, hogy saját magam legyek."

   Kinde Annamária mondja egy beszélgetésben a kötettel kapcsolatban: „nagyon is aktuális félelmekkel birkóztam, amíg írtam. Olyan félelmekkel, „nem ember szívébe való nagy kések"-kel, amelyekről úgy gondolom, sokak számára kimondhatatlanok. Legyőzni őket csak úgy lehet, ha előbb nevet adunk nekik, ha kimondjuk a nevüket. Ez is egy régi módszer. A démonok elébe tükröt kell tartani."
Botlásaim, vigyázzatok.

 

   Lehet-e önleleplezést fokozni a készülő Szandra May és Tom Vanguard igaz története munkacímű kötetben? A záróverssel fogom kezdeni.