Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kabdebó Lóránt

Álom a nyolc évszázados Miskolcon

Eddig azt sem tudtam, hogy létezik Miskolcon Attila utca. Pedig 1951-ben, amikor Miskolcra költöztünk, naponta megfordultam erre, ötpercnyire innen. Iskolám, a volt „fiú katgimi″ ugyanis a Dayka Gábor utcában, a mai Kossuth Gimnázium helyén működött. A gimnázium valódi épületében pedig az egyetem kezdte akkor Selmecbányáról és Sopronból ide száműzött, szépreményűen megújuló életét. Leendő — mai — helyét a Dudujka völgyben még internáltak építették. Köztük atyai barátom, Határ Győző, utóbb irodalmunk klasszikus nagysága és Cziffra György, a világhírű zongoraművész.
    Következő nyáron költöztettük vissza iskolánkat hagyományos helyére. A neve is folyton változott. Elődjének diákja volt a szentimentalizmus jeles magyar költője, Dayka Gábor is (most jelent meg végre műveinek kritikai kiadása, emléktáblája alig olvashatóan, aranyozásakopottan ott szégyenkezik az iskola falán — mai diákjai nem nehezményezik elődjük emlékének méltatlan elhanyagolását). Az iskola a Kelemen Didák alapította minorita templom és rendház mellett létesült a XVIII. században, és felvirágzott, még a Monarchia idején. Egy időben Fráter Györgyről, a Jókai-hős politikusról és bíborosról is elnevezték. 1951-ben már egy fiatalon kivégzett szociográfusról, Földes Ferencről kapta hivatalosan nevét, az akkori egyik miniszter, Darvas József valahai barátjáról. Ez a név aztán mindmostanáig rajta maradt, noha a forradalom idején tanárok és diákok egybehangzóan a legnagyobb magyarról szerették volna elnevezni. Az óhajtott névváltoztatás mindmostanáig várat magára. Maradt a szocreál márkavédjegy: Földes. Már senki sem tudja, honnan ragadt rá. Ha kérdezik, ki volt, azt mondom: Földes Andor, Dohnányi növendéke, Bartók és Kodály előadóművésze, világhírű Beethoven-zongorista. Ha mi kevésbé, a világ őt legalább annál inkább ismeri. CD-i ma is forgalomban vannak.
Nyár óta lakom az Attila utcában, új léptéket tanulok, egy másik várossal ismerkedem. Sziget egy óriásira duzzasztott sokféleségben. A polgárváros maradványa. Mintha Budán, a Várban élnék. Az a vidék pedig — tudjuk, Máraiból — világnézet. Ez is. Megtaláltam Miskolc rejtőzködő lelkét. Hazataláltam a régi városba.
    Ebben a világban másképpen álmodom. Például ma is. Egy tér nem egész közepén, három kőtömböt állunk körül. Miskolcért tenni akaró barátok. Tanakodunk, honnan kerülhettek ide. Zárókövek? Talán. Városkapuk maradványai. Igen, itt az Attila utca közelében volt a Fábián kapu. Miskolcon a kapuk nem maradtak meg, de utca helyett az átvezető utakat ma is kapunak nevezik: Csabai kapu, Szentpéteri kapu, Zsolcai kapu, Győri kapu.
    De ha ennyi kapu volt, miért csak három kőtöredék maradt az álomi térben? Mert nálunk minden töredék. Török, tatár, német, orosz járt erre. Egy költőnek készült évfolyamtársam verséből: „Jönnek, jönnek, katonák jönnek; / katonák, akik nem köszönnek″. Bontásból visszamaradt verssor, város, ország.
    Irigységem tárgya a Körülszaros névre hallgató korcsma bontásából előkerült zárkő, egy oroszlán. A szemfüles Zimonyi Zoli találta meg a romok között. Nekem csak a ház utcasarki névtáblája és a házszám maradt relikviaként. Ugyanis ennek a háznak egyik szögletében született a magyar líra legnagyobb klasszikusainak egyike, Szabó Lőrinc. Az Újvilág utca helyén panelházak, a szülőház helyén ma iskola: melyet a város bölcs vezetői és az intézmény oktatói a nagy szülöttről neveztek el évtizedekkel ezelőtt. Emléktábla, dombormű, két-tannyelvű általános iskola. És Szabó Lőrinc sétány. Mily szerencsés egybeesés: a szülőház helyén a költő nevét viselő iskola. Miskolc honpolgárai ez esetben kitűnően vizsgáztak. Így épül az új világ. Így kellene épülnie máskor is. Máshol is.
    De szép is lenne, ha ezek az álmomban feltűnt kapuk ma is meglennének! Pedig megvannak. Az elnevezések éltetik. És ha már a várost a külvilággal összekötő kapuk csak nevükkel élnek, a központban, a valahai piac körül megmaradt egy valódi kapu. Nem kijárat — bejárat. Toldozzák-foldozzák az utódok: Sötétkapu. Fogalom. Ha átmész rajta, eléd tárul az Avas. De jó lenne, ha pincesorait végre felújítanák.
    Én most mégis inkább a másik irányba indulok, a Sötétkaputól a Déryné utcán át a Hősök tere felé. Ahol az Eperjes-Krakkó felé menő fő kereskedelmi útra épült az ország eddig legkevésbé átépített barokk kori emléke. Régi építészeti ékszer lehetne. Most felállványozva elriasztja innen az esküvőre készülőket, nehogy valamelyik szobor agyonüssön valakit. Mint nemrég a főutcán történt. Erről nem lehet hatásos „örök emléket″ fényképezni. Messziről nézvést bizony romos.
    Ez már a feleségem álmainak világa: a minorita templom, benne az alapító atya, Kelemen Didák szerzetes sírjával. Sokszor szentté akarták már avattatni Magyarország valahai főurai és Miskolc honpolgárai a templomépítő, rendházszervező, járványok idején betegápoló és vigasztaló, hitszónok nemzetmentőt. A török világ és a kuruc-labanc háborúskodás után elpusztult, „koporsója előtt álló ország″ egyik nagyhatású „menedzserét″. Eddig még nem sikerült. Pedig nagyon elkelne ennek a városnak egy zarándokhely (mit is jelenthet manapság a különben alig ismert dél-itáliai Capestranónak a nándorfehérvári győztes szent emlékezete!). A minoriták révén Miskolchoz kötődik egy újkori lengyel mártír szerzetes alakja is. 1939-ben ő jött Rómából, hogy hazautaztában előmozdítaná Kelemen Didák annyiszor elakadt szentté avatási ügyét. Csakhogy kitört a háború. Szülőföldjéről már csak üzenete ért vissza Rómába: küldetésemet teljesítettem. Közbelépett a Gestapo — és a többi, néma csend. Mi lehetett a rejtélyes küldetés 1939-ben? Csak nem az egyetlen menekülő út szemrevételezése, kiépítése. Krakkó-Miskolc között. XII. Piusz pápa óvó figyelme elért volna idáig, az ő kinyújtott karja lehetett ez az árván elpusztult, majd méltatlanul feledett szerzetes is? Mennyi lengyelt mentettek akkor a magyarok! Miskolc kapui befogadták és tovább irányították a menekülőket. Tekintet nélkül származásukra.
    Az álmok összeérnek. A valóságban. A polgárvárosban. Lehet, hogy nemcsak álmainkban élnek itt a polgárerények?