Spanyolnátha művészeti folyóirat

Mezei Gábor

Neon

A város nem a kapukig tartott.
    Folytatódott, követett, kapaszkodott. Egy négysávos halvány kavicspartján járt, többedmagával. Azok a hatalmas, széles utakat bevilágító utcalámpák kísérték, előtte és mögöttük, mehetett bármeddig, magával vitte a várost.
    Neonfehér, kénsárga, sápadt mezők. Az van, ami belátható steril fényeivel. Ez a semmi bárhol, és benne valahogy ő.
    A semmi középen. Itt történik nélkülük minden, a sör már sem a fejükben, sem a zsebükben langyosodó dobozban nem lötyög, mondani nincs mit, város és város között, mindig egy városban. Egy név nélküli hely felé tartanak, nincs, mert ismeretlen a lakatlan sötét. A város minden terét uralja saját neonszennye. A Szentpéteri kapu után egyetlen autó zúg el és jön szembe, túl gyakran és egyre gyanúsabban, egyszer és senkit sem vesz fel, a sofőrben könnyű félelem. A ködlámpa hártyafénye a távolságtól megremeg, vékonyan vág vissza a szembe.
    Egy benzinkút vakító fehérsége Szentpéter felé. A döntés kényszerének és látszatának közös terhe alatt állnak meg vele szemközt. Csak rajtuk nem múlik a továbblépést jelentő fuvar, a kút fémkék fénye, a pengehideg éjszaka. A meddőhányók, a vasércbelű bányák, a sosem alvó, kongó kisvárosok, az út felett lógó, örökké üres, nyikorgó csillesorok, vagy tudják is ők, messze nincsenek sehol. Távolba cikkanó, éles pléhszájak, szúrós, biztos kortyok, fémízű, visszhangos csikorgás.
    Mozgás, de nem folyamatos. Ott álltak végig, azon a szűkölő kis helyen közöttük és az autó között, gyomrukban növekvő feszültség, az idegesség egy izzadt hulláma, tarkójukon megindul és elfullad egy csepp, idő nincs észrevenni. A féklámpa sietve kialszik, a fémtest visszadöccen, az aszfalt mereven aláfeszül, a sofőr meg sem moccan. Így ülnek a szűkre zárt raktérben irányok és idő, városok és határaik nélkül, maguk és egymás helyett. A nemlétező sötétségben zúg körülöttük a sebesség.
    Mégis ők hunyorognak a neontérben, mikor az ajtó kitárul.