Spanyolnátha művészeti folyóirat

Tarján Tamás

Kései köszönet H.O.-nak

Győri kapu, Zsolcai kapu, Szentpéteri kapu: felkerestem, bejártam mindegyiket 1970-ben.
    Egykori kedves tanárom, egyetemi szemináriumvezetőm, Barabás Jenő az év tavaszán teljes joggal úgy találta: kellene valami kiskapu, amelyen át én is belépek végre a néprajztudomány aklába. Első évfolyamon több hónapnyi, majdnem egy szemeszteres késéssel csatlakoztam a csoporthoz, melyben olyan, etnológiára, néprajzra, néprajzi filmezésre született hallgatók vitték a prímet, mint Szent-Györgyi Katalin, Kocsis Gyula vagy Moldován Domokos, és olyan tehetségek látogatták az órákat, akikről megjósolható volt: másban viszik sokra (Kóthy Judit, Ördögh Csilla például).
    A kiskaput a miskolci Herman Ottó Múzeum kínálta gyakornokság két-három hete volt hivatva megnyitni. A nyár kellős közepén érkeztem a felújítás miatt épp bezárt intézménybe. Gyakornoki serénykedésre talán nem ideális hely és időpont. A munkatársak azzal voltak elfoglalva, hogy leltárazzák, elcsomagolják a rájuk bízott szellemi és materiális javakat. A halk, kedves folklorista, Lajos Árpád, és a hangos, vagány tárgyi néprajzos, Bodgál Ferenc jó szemmel, egymástól függetlenül azonnal felismerték bennem a pályaalkalmatlan ifjút. Ha emlékezetem nem csal, mindketten rengeteget dohányoztak. Az ősz Lajos Árpád az ezüst füstfelhők mögül ki-kiszólva mestereiről és a tudományos ismeretterjesztés küldetéses szépségéről beszélt alkalomadtán, a lángvörös Bodgál a gyufásdobozt recsegtetve egyszer-egyszer maga mellé parancsolt, és kihajtott vaskohászati, fémművességi kutatásainak eleven terepeire. Egyikük passzivitásából, másikuk aktivitásából okultam. Nem sokkal később mindketten elhunytak. Előbb, negyvenévesen, fatális eseményeket véve szívére, öngyilkos lett a mindössze negyvenéves Bodgál, majd — már nyugdíjban, de a hatvanötöt sem töltve be — baleset áldozataként halt meg Lajos Árpád. Néha békülten tapasztalom, hogy legalább szűkebb szakmai pátriájuk meg-megemlékezik róluk, elsősorban Viga Gyula érdeméből.
    Nem bírom a semmittevést, de szerettem a megbénult, szétzilált, tatarozásra váró múzeumban lopni a napot. Vendégfogadó feletteseim jobb híján a szállásomat is a feltúrt épület egyik folyosójának sarkában jelölték ki, ingyen és bérmentve. Képzeljünk el egy félig már lebontott, tágas kiállítási korridort, melynek összetolt tárlói mögött egy fiatalember egész kellemes kuckót alakíthat ki, pamlaggal, népi bútorokkal, egy mosdóállványon sajttal, kolbásszal, sörrel. Nappalonta Miskolc utcáit róttam, könyvesboltjaiban olvasgattam, könyvtáraztam, éjjel pedig élveztem, hogy meglehetősen nagy területen csapongva lehetek a múzeum denevére. A vitrinek visszamaradt, ömlesztett anyaga, itt-ott egy egész, bomló terem, a sok halom régi kiadvány hosszú éjekre bőségesen ellátott szemlélni- és tanulnivalóval. Szinte csak pislákolt a munkafény. Tetszett, hogy az éjszaka leple alatt, mégis legálisan csatangolok egy tudományos fellegvárban. Herman Ottót különben is kedveltem, nem csupán azért, mert vizsgára készülve A magyar halászat könyve két vaskos kötetével a fejem alatt jót aludtam a Múzeum-kert legeldugottabb padján. Gondolatban Herrmann Antal rokonává ütöttem (egy r-rel és egy n-nel több áll a nevében, autográf aláírása szerint; csak névrokon), aki hajdan — dedikált fotóval is kifejezve — apai nagyanyámnak tette a szépet, s maga is kiérdemelte a polihisztor etnográfus rangját.
    Az államvizsgával később rögvest szerencsésen bedugult néprajzos pályám legszebb időszakaként él emlékeimben a miskolci nyár. Nem lenne teljes a kép, ha elhallgatnám: tudós H. O. és múzeuma mellett a tűzliliom H. É. is szerepet játszott kánikulai jókedvemben. Az elvált, kisgyermekes fiatalasszony elsimította ügyetlenkedéseimet, tanácstalanságomból kisegített, még szerény fizetésemet is ő számolta el. Évődtünk, nevettünk, barangoltunk, koccintgattunk, összehajoltunk.
    Ma már úgy sejtem, H. É. nem haragudott volna, ha nem pusztán nevetünk, koccintunk, összehajlunk. De hiába, tőlem ama pár kurta hetet Herman Ottó és a nevét viselő múzeum kérte el. Soha nem lesz már akkora házam, mint akkor, soha nem lesz olyan védett fekhelyem, mint amelyik akkor végigért egy egész folyosón — Miskolc egyik kapujától a másikig.