Spanyolnátha művészeti folyóirat

Rónai-Balázs Zoltán

Világharang

A vak szépség, a világtalan világharang, a
kehely, a szent, amit senki se látott, nem
rengette hát meg senki lelkét, most elfér a
legkisebb helyen, nem mint egykor, ha volt
olyan, egy igazán nagy hegy, hol most is
helye van, de nem bírja az űrt, maga körül a
semmi-tért, egy tű hegyébe költözött, és
elaludt. A nagyon szelíd borjak ártatlan
szemében nyoma ott van, hívó tőgyekre
vetül, de bennünk is él, mint hallomás, régi
szavak emlékeként jelenlevő, meg nem jelenő
kép, mi önmagában mintha, s nem is lenne,
csak az élményekbe rejtve, őket itatja át, így
lesznek a szép emlékek, első és
legfontosabb biztonságaink egy másik
emberi test után. Csak birtokában boríthat
egy alkony, mint szarvasbogár röptének
mély hangja, a sűrűben éhes turistaként
eltévedve, hogy húsz év múlva észre vedd:
nem veszett el semmi.