Spanyolnátha művészeti folyóirat

Berka Attila

Kutya, macska két jóbarát*

 

Éjszaka van. Egyszintes ház kerttel. A kertkaputól nem messze csap áll. Víz folyik belőle, Macskaarcú Mihály mossintja a kezét és az arcát, a fülét és a nyakát.

 

Kutyaarcú Mihály a kaput támasztja, és a kerítésen túli világot nézi. Vagyis bámul bele a vaksötétbe, fülel.

 

Egyszer csak megmerevedik. Odaszól a másiknak, hagyja a lögybölést, zárja el a csapot. Az megteszi.

 

Állnak, hallgatják a futást, ahogy közeledik.

 

Kutyabajszú Mihály nyitja a kaput, Lőrinc barát esik be rajta.

 

Hát maga?

 

Hát maguk? Én Pendelbergából rohantam idáig. De tovább kellene még, egyre, csak egyre tovább. Nagy a baj. Menjünk is be a házba, itt nem biztonságos.

 

De hát mi az a nagy baj, ami van?

 

A házban tükör által homályosan világított szoba faajtóval, fakeretes ablakokkal.

Eresszék le a redőnyöket, csináljunk teljes sötétséget, mondja a barát lázasan, fénylő tekintettel.

 

Akkor minek jöttünk be, odakint már megvolt a sötét, tenni se kellett érte, kacsintja magát Macskahangú Mihály, de azért összenéz a másik Mihállyal. Mert el vannak csodálkozva.

Mi van magával? kérdezik. Mi az isten szerelme és haragja van?

 

Hol az út keskeny és szoros a kapu, a gyönyörűségre ott nem terem lapu, s amitől leginkább el vagyunk rekesztve, azt szoktuk kívánni mindég szív-epedve. Két szép fejér márvány oszlop tartogatja, mozdulásaival csendesen ringatja, mellyeken ha ésszel felfelé cicázol, a gyönyörűségbe egészen elázol és a többi, egyszóval elmentem én is a pendelbergai cirkusz várbeli előadására. Bevallom, egy kis erotikus látványra vágytam húsvét előtt, úgy képzeltem jobban esik majd a tojás és a sonka, de nem. Alighogy leültünk, ránk zárták a kapukat, szakadt a véres ének, és megjelent, kinek minden lépése halál, tekintetétől ájul a szó, kéznyomása szolgaság, harapása a pokol nyílása −

 

Elég volt, nyugodjék meg már most, förmed Macskaszemű Mihály Lőrincre, a barátra, igyék és egyék, hogy nyugodjék, majd végére járunk ennek a históriának.

Úgy, igen, dörmen a Kutyaszájú is, hozza ránk a frászt, miért nem hagy békén, egy ilyen kellemes koratavaszi estén mi csak boldogok akarunk lenni, jámborul heverni valami nagy, jó hatalom mellett, kandallótűz fénye s melege mellett halkan szuszogni, miért kell ebbe belerondítania? Dühösek kissé a Mihályok, olvasni s borozni vágytak erősen, de zavarja őket a zavar.

Megzörrennek a redőnyök, motoszkálás hallatszik, lábak csosszanása.

 

Macskakezű és Kutyaszagú Mihály az ajtóhoz lép, legyen meg, aminek meg kell lenni, mi van, ki van odakint, nézzünk szembe a szembenézendővel, mondják, és nyitják, mély levegő, a vérük forr − darkness there, and nothing more.

 

Lőrinc barát áll a szobában, mereven a rémülettől. Macskahangú Mihály felé fordul, látja, mondja, nincs itt semmi, csak már mi is hallucinálunk maga miatt.

Kutyatérdű Mihály nézi, nézi a sötétet, a csöndet. A csöndnek folyóján pár deszkadarab. Recseg, nyikorog.

 

Soha nem fogsz jó verseket írni, Mihály, szól akkor a hátuk mögül, és az arcukba csap. Megfordulnak, farkasszem egymással, a hang felnevet, ó, melodráma, éjszakák úrnője!

 

Lőrinc barát közben megőrül, kirohan a szobából, és az emeletre vezető lépcső alá bújik. Elalszik, horkol, álmodik.

 

A Mihályok mosolyognak, csuknák az ajtót, amikor megjelenik a bohóc. Négykézlábra ereszkedve, nyelvét lógatva néz rájuk, megmarkolja a küszöböt.

 

Fehér az arca, piros az orra, fekete a szeme és zöld a nyála. Vár vigyorogva, mert látja, hogy Macskaszemöldökű és Kutyakörmű Mihály hátrál a nappali felé. Amikor az első széket felborítják, megindul, közben eltátja a száját, azt mondja, itt vagyunk, megjöttünk!

Nem vagyunk mi pomogácsok, se dzsigitek, se csirkefejek, nem vagyunk macskaeledelek, se kutyakaják! Mi vagyunk, kiken az éjjelnek barna palástja van, kik altató mákolajt csepegetnek, kik akkor jönnek, mikor a napnak hanyatlik tündöklő hintaja, mikor barlangjában mordul bömböl a bús medve.

 

Eljöttünk értetek, mert gyakran a legnagyobb erők leroskadnak, ledűlt oszlopai ezerre szakadnak, ti pedig kiégtetek, megüresedtetek, ezért abba kell hagynotok, be kell fejeznetek, le kell zárnotok mindent, mert elég volt, legyen vége már!

 

Egy kutyapózban lihegő bohóc, próbálja értelmezni Macskafülű Mihály, Kutyaorrú Mihály felhagy minden reménnyel, érthetetlen, amit lát, elbizonytalanítja a saját tanácstalansága és a kétségbeesése. A bohóc feláll.

 

Mit akarsz tőlünk, kérdezik együtt, egyszerre.

 

Közben a nyitott ajtón újabb és újabb piros orrú, fehér arcú, fekete szemű, zöld nyálú bohócok érkeznek, egyre csak jönnek, a két Mihály vállat vállnak vetve, körbe-körbe forogva tartja őket szemmel, azok körbeveszik őket, és négykézlábra ereszkednek, lihegnek, vigyorognak.

 

Kutyakezű Mihály ocsúdik először, kihúzza magát, karját Macskakönyökű Mihály vállára teszi, csurig szívja tüdejét levegővel, és határozott hangon belevág, ha szétszakad ajkam, akkor is, belevágja a szavakat az éjszakába, bele a váratlan vendégek szemébe, szájába, ha szétszakad ajkam, akkor is csak én bírok versemnek hőse lenni, mert én vagyok az alany és a tárgy, én vagyok az ómega s az alfa, ha szétszakad ajkam, akkor is!

 

Búk, bánatok, ocsúdik Macskanyelvű Mihály is, összekapaszkodik a másikkal, távozzatok előlem messze, hogy szívemet, víg kedvemet semmi ne epessze, a kézzel fogható setétség eltűnik, az éjnek madara húholni megszűnik!

 

És felhúzódnak a redőnyök, és a befolyó napsütés megvilágítja a közönséget, telt ház van, a pótszékek is mind foglaltak, és állnak is legalább még annyian, Lőrinc barát állva tapsol, zúg a pezsgő, foly a bor, a két Mihály meghajol, and nothing more.

 

 

*Szövegvendégek: Babits Mihály, Csokonai Vitéz Mihály, Edgar Allan Poe