Spanyolnátha művészeti folyóirat

Hoványi Márton

A tett halála, a szó születése1

1977-ben írja meg Hajnóczy Péter a Temetés című novellát, amely négy évvel később a Jézus menyasszonya kötetben az első elbeszélésként szerepel. A halálnak, szenvedélybetegségnek és az emberi kapcsolatoknak az életműben többször is felbukkanó témáit ebben a művében is játékba hozza a szerző. Poétikai kérdései mégis úgy tűnik, hogy másként artikulálódnak, mint például A halál kilovagolt Perzsiából vagy a Ki a macska? szövegének hasonló tematikával dolgozó írásai. Ezt fokozza az a feszültség, amelyet az első megjelenés után2 a kötetbe szerkesztés eredményezhet a befogadó számára, aki 1981-től kezdve nemcsak a Jézus menyasszonyának mint regénynek a keretes párjaként is olvashatja ezt az elbeszélést, hanem ugyanezen szókapcsolat kötetcímmé emelése által ennek a meghökkentő szintagmának az alárendeltjeként is.

            Németh Marcell máig legrészletesebb, elsősorban a novella fabuláris szintjét megközelítő elemzése mellett érdemesnek ígérkezik arra irányítani az értelmezői tekintetet, ami a fabulán túli, szimbolikus rendben születik meg a szövegben.3 Ez a tanulmány erre tesz kísérletet, amennyiben a szövegbeli motívumokat, kifejezéseket történeti beágyazottságukban, illetve jelképi többletjelentésükkel együtt láttatja önmagukban és novellabeli kontextusukban.

 

            A Temetés narrátora a cselekményen kívül állóként beszéli el egyes szám harmadik személyben a fiúról szóló történetét. Képes belelátni a fiú gondolataiba, ezáltal alkalmasnak bizonyul a novella nagyját kitevő belső történetnek az ábrázolására is. Külső történetként értem azt az eseménysort, amely igen rövid idő alatt lejátssza a következőt: a fiú belép az atyai házba, cigarettára gyújt, és tétovázva inni kezd a spájzban, miután a konyhában sehol sem talált alkoholt. Ezután elvégzi a dolgát a WC-ben, majd visszamegy a lakás előszobájába. Itt ismét rágyújt egy cigarettára, amit a külső történet végén elnyom. Ezt az akár negyedórában, húsz négyzetméteren lepergethető eseménysort egészíti ki az a belső történés, amely a fiú érzékelésében, gondolkodásában, múltba és jövőbe tekintő figyelmében ragadható meg. Ennek a történetnek az idő- és térbeli határai már jóval tágasabbak. A kétféle történet mintegy metszeteként említhetjük meg a fiú idézőjelek közé szorított, dőlttel szedett, egyes szám első személyű visszaemlékező mondatait, emlékeit, amelyek tipográfiailag is elválnak az elbeszélésben. Ezeknek a megnyilatkozásoknak a külső, illetve belső történetekhez fűződő kötődése egyformán erős.

            A fiú kétféle történetének viszonya narratológiailag ugyan könnyen szétszálazhatónak tűnik, poétikai kapcsolatuk mégis bonyolult kölcsönhatásokban írható le. Eleinte úgy látszik, hogy ok-okozati viszony áll fenn a külső történések és a fiú belső világa között, azonban újraolvasva az elbeszélést, ennek akár a fordítottjáról is meggyőződhetünk. Számunkra éppen ez a viszony vagy kapcsolat lesz érdekes, függetlenül annak irányától, hiszen mindezt a történésen túl a szöveg sajátos világa, a szavak szimbolikus olvasata teremtheti meg.

            Mindenekelőtt arra az átalakulásra érdemes felfigyelni, amely a matériából fokozatosan szellemit, immateriálisat hoz létre. Az ehhez vezető kiindulási kérdést, mint minden más fundamentumot is a szövegben, az apa halála indukálhatja: mi történik a halál után? A Temetés narrátorát és hőseit azonban, látszólag, nem a transzcendens valóság érdekli, jóllehet a kötetbeli publikációt olvasók jogosan várhatnák, hogy már itt közelebb kerülhessenek a Jézus menyasszonya kifejezés szakrális allúziójának megértéséhez. Ehelyett a kérdésre nem az apa, hanem az életben maradó környezet, azon belül is a fiú nézőpontjából adja meg válaszát a szöveg. Az apa halála ezért valóban csak elindítója a fiú saját történetében egy újabb epizódnak, amelyet a narrátor mesél el.

            A halál ugyan a legintenzívebb motivációja a novella szövegvilágának, fabuláris szinten alig jelenik meg (pl. 234, 241),4 megjelenésekor is a visszaemlékezések sorában tűnve fel már az anya vagy a fiú történeteként, azaz interpretációként, ha tetszik, perszonális elbeszélésként találkozunk vele. A halál helyett a történet jelenidejében a lakásban csak a halál beálltának a jele, az „Öreg" teteme található meg. Pontosabban, a jel jeleként csak a halott test szagával találkozik a fiú. Sőt, a narrátor még ezt a bizonyosságot is elveszi a hőstől az elbeszélése első mondatában: „Mikor belépett a lakásba, érezni vélte a szagot.” (233) Az elbizonytalanítás mellett egyúttal a legfontosabb transzformációnak is tanúi lehetünk ebben a mondatban, hiszen az érzékelés helyére a hős vélekedése kerül a halott apa és fiának jelképes találkozáskor. A fokozatos átalakulás már az érzékletek terén végbemegy a halál jelszerűségében, hiszen a szemmel látható és kézzel tapintható tetem helyett csak a nazális érzékelés adott a fiú számára. A szagok, illatok és általában a szaglás mint érzékelés az absztrakció első lépéseként is értelmezhető, mivel a légnemű anyagok testi érzékelése hagyományosan a levegő, illetve a lélegzés, lélek szimbólumokat idézi fel, amelyek már az archaikus kultúrákban is a testtel szemben csak átvitt értelemben számítottak megragadhatónak, érzékelhetőnek.

Hajnóczy kurziválja a Temetés szövegében a „szag” szót, ezzel is felhívva a figyelmet annak jelentőségére a novella olvasásakor.5 A halottkultuszban ugyanis kiemelten fontos ennek az érzékelési metódusnak a jelképisége. A lélegzés mint a levegő mozgása és a szellem a héber (ruah) és a görög (pszükhé) nyelvben is egyetlen szó két jelentéseként mutatkozik. Már az archaikus gondolkodás összekapcsolta az ember lélegzetét az élettel. A belégzést az életerő növekedéseként, a kilégzést pedig csökkenéseként értékelték. Ez az elgondolás megerősítést nyert azáltal, hogy a halál beálltakor az alapvető életfunkciók egyikeként a lélegzés is leáll, így az utolsó levegővétel különösen fontos szimbólumává vált az emberi halálnak. A lélegzés ilyen fennkölt értelmezésének profán párjaként említhető a hullaszag, amely szintén a halál velejárója, és így a halottkultusz része is. A test húsa lélegzet/ lélek híján bomlásnak indul, ez okozza a hullaszagot, amit különféle illatszerekkel a legtöbb kultúrában igyekeznek semlegesíteni. A bomló hússal szemben a csont az, ami a test részeként megmarad, ezért hagyományosan a csontot a halhatatlanság attribútumának is tekintik, amely túléli az embert. A koponyát pedig kiemelten az elhunyt szellemének megőrzőjeként tartják számon, így ismét a szellemi valósághoz érkezhetünk. Lássuk, miként jelenik meg mindez Hajnóczy Péter szövegében.

Az utolsó lélegzetről csak a halott apa félig nyitott szájának hátrahagyott jele árulkodik, (234) akár a halálról a tetem vagy a tetemről a hullaszag a korábbiakban. Az utolsó lehelet Hajnóczy szövegében összekapcsolódik a halál élettani okával, azaz a szívinfarktussal. Ahogyan ugyanis a lélek, szellem és a levegő összetartozását is átvette a zsidó-keresztény kultúra örököseként az európai műveltség, ugyanúgy a szívről is mint a lélek központjáról gondolkodik mind a két szimbolika. Ezért a szív hirtelen megállásának a lélek eltávozásával való összekötése kétszeres erősségre tehet szert a halál szövegbeli megjelenítésekor. A szív motívumára később még vissza kell térnünk. A félig nyitva maradt száj leírásával együtt jelenik meg, szintén közvetetten, a csont motívuma is, amikor a halott súlyos kezének az ágyon nyugvásáról, illetve a fej/koponya különböző részeiről kapunk leírást. Tovább bonyolítja az értelmezést, hogy az apa tetemét a fiú csak elképzeli, ahogy a novella első mondatában is csak érezni véli a hullaszagot. Így minden „megbízható” tudás idejekorán a szellem termékévé lesz. Ez a folyamat teljesíti be a korábban tárgyalt absztrakciós folyamatot, hiszen a valóságot kétszeresen is fikcióba ágyazza, amikor a novella szövegét olvassuk (ahelyett, hogy a tetemet tapintanánk vagy éreznénk a hullaszagot, csak szavakat interpretálunk), és abban is azt olvassuk, hogy a hős miként képzeli el a soha nem látottat, ezzel teremtve meg saját fikcióját az irodalmi fikción belül. Ugyan az U. család életében egy tragikus haláleset következik be az Öreg szívrohamával, de ez egyben lehetőséget biztosít arra, hogy a fiú saját gyászmunkája során emlékezetében rehabilitálja kapcsolatát apjával, sőt a helyébe is lépjen azáltal, hogy megszületik az apjáról szóló személyes, történetbe foglalt emlékezése, amit a narrátor ad át a befogadónak. Bizonyos értelemben ezért állíthatjuk, hogy a Temetés szövege a halálban születik vagy legalábbis fogan meg. Ahelyett ugyanis, hogy a novella címéhez híven sírba temetné az apát, a fiú szellemi világában a korábbiaknál intenzívebb jelenlétet szül számára. A szellem, a gondolat és mediális értelmében maga a szöveg megmarad a halálon túl is, akár egy preparátum, amiről például a kötet záró regényében olvashatunk. (331-336) A szöveg megszületésével a fikció hátránya előnnyé válik az ábrázolt valósággal szemben, hiszen ez utóbbi keveseknek, rövid ideig volt tapasztalható, az előbbi viszont azután is fennmarad sokak számára, hogy a cselekvés a végéhez érkezett.

A fikcióalkotás szerepe kulcsfontosságú a fiú számára, hiszen éppen ez lehet az a küldetés, az a feladat, ami biztosítja számára a „helyét” saját történetében: „Képzeletben megtette az utat az apja ágyáig − ez elháríthatatlan kötelessége lesz −, de nem érzett sem fájdalmat, sem szomorúságot...”. (233) „ Mindenáron meg akarta találni azt a pontot, amelyhez képest >>bemérheti a helyzetét<< és a helyzetben a maga szerepét.” (234) A kötelessége tehát az, hogy a hirtelen idegenné vált térben előremenve eljusson az apjáig, és részvétet nyilvánítson az őt sirató özvegy anyjáig. A novella végéig erre mégis képtelennek mutatkozik a fiú a valóságban, hiába teszi meg az utat képzeletben a legapróbb részletekre is ügyelve. Ezzel párhuzamosan órájára tekintgetve várja a menyasszonyát, akiről tudja, hogy amint megérkezik, rögtön meg fogja találni a helyét, ebben a nem mindennapi szituációban is otthonosan mozog majd, ellentétben vele. (234) Az ő külső története csak erről a kudarcról és az ezt elhárítani hivatott pótcselekvésekről szól. A praktikus cselekvésre képtelen hős az elbeszélés végére saját nyelvre és történetre tesz szert apjával kapcsolatban, ami azt jelenti, hogy szellemi értelemben sikeressé vált az önértésben és az önközlésben is. Szellemi produktuma az, ami kijelölheti ezek után valódi kötelességét és küldetését: képzeletben találkozni apjával és a korábbi énjével, hogy viszonyukat megértse és ezáltal a magáévá tegye. A siker eredményének tekinthetjük magát a laza asszociációkból megszülető visszaemlékezéseket is, de még inkább az elbeszélés végén található jövő idejű, feltételes modalitású két elbeszélését, amelyben szakítva minden más belső monológjával, már nem az emlékezés, hanem a temetés még be nem következett előkészítő és végrehajtó procedúráiról szól. (240, 242) Ezzel a múlt megértéséből kilépve, saját nyelvének birtokában léphet be a fikció erdejébe, hogy ott megalkossa szövegét. A Temetés címe egy fabulárisan be nem következő eseményt jelöl, amely ehelyett a nyelvelsajátításban fiktív elbeszélésként jelenik meg szövegszerűen a novellában. Megjelenésének jelentősége azonban nem motivikusan értékelendő nagyra, hanem éppen a hős szövegalkotó önértése miatt.

Hátra van még azoknak az eszközöknek a számbavétele és motivikus feldolgozása, amelyekhez a fiú leginkább azért fordult, hogy akaratlanul is megtalálja feladatát és ezzel helyét is a saját történetében. Meglátásom szerint ez a cél képes alárendelni a szöveg minden más szimbolikus erővel rendelkező motívumát, ezért lehet adekvát az eszköz megnevezés Hajnóczynál olyan, az életműben kiemelt fontossággal bíró témák kapcsán is, mint az alkohol vagy a részegség.

Erő és ellenerő találkozásának lehetünk tanúi a novella szövegében, ha az apa halálát és annak a fiú gondolataival történő összeütközését figyeljük meg. A fiú emlékeiben és gondolatvilágában a halál miatt minden az apához kötődik, és minden az apa személyének feszül pozitív vagy negatív töltettel. Az apa hiánya megkerülhetetlenül betölti az ideiglenesen sírbolttá alakuló lakást, a benne megfordulók gondolatait. Jelenléte intenzívebb, mintha élne.

A műben feltűnő gyümölcsök is szimbolikájukban részévé lesznek ennek a feszültségnek. Kétféle gyümölccsel találkozunk a szövegben: a cseresznyével és a dióval. A kettő közül a cseresznye többször, összesen négyszer bukkan fel. Elsőként az Öreg ágyáról derül ki, hogy cseresznyefából készült. (233) Az ágy, amely a biztonság, az otthon és a testi-szellemi pihenés jelképe az életben lévőnek, a háromnegyed hatkor beálló szívhalál után ideiglenes koporsójává válik az apának. Itt érdemes felidézni a népi és diszciplináris orvoslás által is gyógyítónak gondolt cseresznyének a szívbetegségek megelőzésére szolgáló jótékony hatását. A cseresznye mint a szív megóvásának szimbolikus termése érthetővé teszi ennek a gyümölcsnek a gyakori szerepeltetését a szívinfarktusban meghaló apa és az ezt történetben megértő fiú esetében. Másodjára már az alkohollal kapcsolatban említődik, amikor a halálhírt feldolgozó fiú beismeri, hogy anyja telefonját követően „három féldeci cseresznyepálinkát” (233) ivott meg búfelejtőül. Harmadszorra a borotválkozás ürügyén gondolkodik el rajta, hogy cseresznyepálinkát kéne innia, ami eszébe juttatja azt az alkalmat, amikor apja első ízben kezelte felnőttként az egyik szentestén. (239) Érdekes, hogy ekkor jelenik meg a dió által a másik gyümölcs a novellában, ismételten pálinka formájában. (240) A dió karácsonyi (és húsvéti) fogyasztásában az a népszokás elevenedik meg, amely ebben a gyümölcsben szimbolikusan Krisztusnak Szűz Mária méhéből történő világrajövetelét, illetve halála után a sziklasírból való feltámadását látja meg a kemény csonthéj és a fogyasztásra alkalmas, puhább rész kettőssége miatt. Ez a jelképiség összefonódik a Temetés szövegében a közös alkoholfogyasztás sajátos felnőtté avatási rítusával valamint a dió révén a haláltól átjárt szövegvilágban a születést és a feltámadásban vallott újjászületést is felidézi. Az alkohol ezáltal, Hajnóczyra jellemzően, ambivalens jelenségként interpretálódik a szövegben. Egyszerre a kultúra, a férfiasság, a szellemi lét és a megtisztító, fertőtlenítő valóság szimbóluma, illetve a pusztulásnak, a részegségnek és a halálnak a jelképe. Az alkohol formájában találkozunk a cseresznye negyedik, utolsó említésével is. (242) Ekkor már a fiú korábban említett saját, jövő idejű szövegében jelenik meg motívumként a cseresznyepálinka. A szívrohamban elhunyt Öreg temetése után Mari, az özvegy és a fiú cseresznyepálinkát vásárolnak „éjszakára”, mintegy előre megóva magukat az apa sorsának megismétlődésétől. A fiú megvédi saját szívének egészséget a novella zárlatában szereplő saját szövege szerint. Miután lefeküdt az anya, a jegyespár csókolózni és szeretkezni kezd az alkoholmámorban. A nemi egyesülés után a fiú saját szíve kalapálását hallgatja. Elméjét az elbeszélés szerint az alkohol elhomályosítja. Így a gondolat helyett a szív, a lélek őszinte szava, vagyis az igaz történet szólalhat meg. A fiú egy cigaretta elszívása közben ezt hallgatja.

A cigaretta és a dohányfüst az utolsó motívum, amely hozzájárul a tanulmány elején említett átalakulási sorhoz. Ahogy a tetem helyett csak a hullaszag jelenik meg a novellában, úgy az absztrakció egyedi útját jelenti a gyászmunka során a megtisztulás folyamata is. A purifikáció és az absztrakció több szempontból is a dohányzás cselekvése által megy végbe. A szövegben többször, akkurátusan leíródik a cigaretta két végterméke: a keletkező hamu és a füst. (233, 235, 240) Előbbit a fiú lepöccinti a hamutartóba mint hasznosíthatatlan mellékterméket. A füstöt pedig a beszívás után kileheli. Ez a kettős cselekvés értelmezhető az apa halálának szimbolikus attribútumaként is. Ahogy az apa halála után csak a teste marad jelen, amelynek a temetkezés miatt porrá és hamuvá kell válnia, ahogy az már meg is kezdődik a bomlás érzetével a szövegben, úgy a cigarettahamu is anyaga és funkciója miatt hasonló sorsra jut. Ugyanígy, a lélek távozása a testből, amely a korábbi mitikus felfogásokra is hagyatkozva, az utolsó lehelet révén száll ki az ember testéből, analógiának mutatkozik a dohányfüst szájon át történő kilehelésével. Mindezt felerősíti az a mozzanat, hogy a hamu lepöccintése és a füst kifújása szertartásosan az előszobában, a tükör előtt történik. A tükör az önismeret és a szembenézés szimbóluma, ezért ezen a ponton a fiú szellemi munkájának, tudniillik az apának és sajátmagának a visszaemlékezésben, képzeletjátékban és szövegalkotásban megszülető önértésének a jelképeként is érthető motívumáról beszélhetünk. A tükör és a dohányzás így egyszerre két aspektusában fejezi ki ugyanazt a belső, szellemi történést.

A dohányfüstnek van egy további feladata is a novellában, a fiú ezzel közömbösíti a hullaszagot: „A dohányfüst erős, keserű illata − megnyugtatóan észlelte − elnyomta, megsemmisítette a szagot.” (233) A cigaretta füstjének illatként történő megnevezése abban a mondatban, ahol az Öreg halálának az egyetlen jelét szagként definiálja a narrátor, fontos jelzés. A narrátor azt érzékelteti ezzel, hogy a hullaszaggá alakuló halott test még egy változáson megy keresztül, cigarettafüstté változik. Mint légnemű anyag, amelyet ráadásul illatként interpretál a fiú, ismételten olvasható a szellemi szféra szimbólumaként is. Ismételten a testi halálból szellemi termékké, szöveggé válás története jelenik meg tehát. A cigarettázás cselekvése, amely a „megszív” kifejezés fonikus utalásában az emberi szív centrális motívumával is összekapcsolhatónak bizonyul, csak a legutolsó mondatban ér véget: „A tükörbe nézett, végigsimított az arcán, s a kis asztalon álló hamutartóban elnyomta a cigarettát.” (242) Az eddigi szimbolikus olvasat nyomán mindebből kiolvasható a sikeres szövegalkotásban megvalósuló önértés mozzanata, ami feleslegessé tesz minden (pót)cselekvést, így a dohányzást is. A Temetés végén ezért következhet be a tett halála, hiszen a szöveg már megszületett.

 


 

1 Ez az írás egy hosszabb, a Jézus menyasszonya című kötet egészére kiterjedő dolgozat elsőként közölt részlete. 

 

2 A pontos datáláshoz lásd Reményi tanulmányát, amely később az általa szerkesztett emlékkötetben is napvilágot látott bővített formában: REMÉNYI József Tamás, „Szétszóróm, majd felépítem magam”. Hajnóczy Péter portréjához, Életünk, 1993/ 3-4, 217-222.

 

3 NÉMETH Marcell, Hajnóczy Péter, Pozsony, 1999. (Tegnap és Ma. Kortárs magyar írók, 1), 118-123.

 

4 Tanulmányomban végig a legújabb Hajnóczy-kiadást használom, az egyszerűség kedvéért a Jézus menyasszonya kötet szövegeire, így a Temetésre történő utaláskor is zárójelben, külön megjelölés nélkül hivatkozom ennek a gyűjteményes kötetnek a lapjaira: HAJNÓCZY Péter, Összegyűjtött írásai, szerk. MÁTIS Lívia és REMÉNYI József Tamás, Budapest, 2007.

 

5 Ezt erősíti meg az is, hogy a szaglással kapcsolatos jelenségek összesen kilencszer fordulnak elő a kilenc lapnyi elbeszélésben a következő szöveghelyeken: 233 (négyszer), 235, 236, 237, 239, 242.