Spanyolnátha művészeti folyóirat

Vadai István

A képpé változott idő

Ebben a dolgozatban Hajnóczy Péter A szertartás című szövegét kíséreljük meg értelmezni. Az elbeszélés először az M című kötetben jelent meg.1 Hajnóczy 1970 táján több novellában is kísérletezett a repetitív technikával, ám az így készült szövegek nagy részét − A kavics, Keringő, A kút, A sas, A tűz − nem emelte be köteteibe, meglehetősen lakonikusan beszélt róluk, értéktelennek mondta őket. Ezek a szövegek csak a szerző halála után, az életművet összegző gyűjteményekben láttak napvilágot.2 Ebből a szempontból A szertartás ha nem is teljesen kivételes eset,3 mégis jelentőséget tulajdoníthatunk annak, hogy a szerző közlésre méltónak érezte.

            A repetitív szövegek megítélésében az irodalomkritika is hasonló álláspontra jutott. Szokás a szigorúan repetitív, ám kötetbe nem emelt darabokat kezdetleges kísérletnek tekinteni, A szertartást viszont kiérlelt, jól szerkesztett mesterműnek tartani. Ne tévesszen meg azonban bennünket Hajnóczy saját értékítélete. A haszontalannak ítélt repetitív szövegek több szempontból is megvédhetőek. Egyrészt nyilvánvalóan beszélnek arról, hogy mi módon alakul ki Hajnóczy írói nyelve, szövegalkotói technikája. Másfelől önmagukban is érdemesek értelmezésre.4 Harmadrészt − és jelen dolgozatnak éppen ez a bevallott célja −, felhasználhatóak más Hajnóczy-szövegek értelmezéséhez, hiszen ugyanahhoz az írói szöveguniverzumhoz tartoznak. Akár akarta a szerző, hogy megjelenjenek, akár nem, ő maga nem tudott eltekinteni tőlük.

            Mielőtt azonban hozzáfognánk a szöveg értelmezéséhez, számot kell vetnünk a szöveg állapotával. Azért fontos ez, mert − mint majd látjuk − egészen apró mozzanatok is hozzájárulnak a jelentéshez. A repetitív darabok éppen sajátságos technikájuk miatt különös módon függnek az egyébként jelentéktelenül apró mozzanatoktól, hiszen éppen ezek a jelentéktelenül apró dolgok ismétlődnek vagy nem ismétlődnek bennük. Ha a szöveg nagyrészt úgy működik, hogy ismétel, akkor egyáltalán nem mindegy, hogy valami pontosan megismétlődik benne vagy sem. Ennélfogva a repetitív szövegek  fokozottan ki vannak téve a szövegromlásnak.

            A szertartás természetes módon megtalálható mindhárom Hajnóczy életművét bemutató gyűjteményes kiadásban.5 Az 1982-es kötet pontosan reprodukálja az M című kötet szövegét. Az 1992-es kiadás hat ponton tér el a korábbitól:

 

                        (1) oldalhajóban → oldalajtóban

                        (2) kabátujjat → kabátujjait

                        (3) kőlapon → kőlapon, [feleslegesen kitett vessző]

                        (4) ajkát → aját

                        (5) kőszegélyről → kőszekrényről

                        (6) házfalon → házfalakon

 

            A 2007-es kiadás ezek közül egy értelemzavaró sajtóhibát nagyon helyesen kijavít (4), ám a többit szolgai módon átveszi. Ezen felül egy újabb hibát is létrehoz:

 

                        (7) kabátujjat → kabátujját

 

            Ez a legutóbbi hiba ráadásul konok következetességgel háromszor is előfordul. A szerkesztő − úgy látszik − értelmetlennek vagy stilisztikailag helytelennek érezte a kabátujjat alakot.6 A továbbiakban természetesen a szerzői szöveghez vélhetően legközelebb álló változatot, a legkorábbi kiadást tekintjük mérvadónak.

            A szertartás cselekménye nagyon röviden összefoglalható: Egy asszony lép be a templomba, táskájából rituális módon ismételve a mozdulatokat, fényképeket vesz elő, egyesével megszemléli őket, majd ugyanilyen rituális mozdulatsorral kísérve egyesével elpakolja őket, végül távozik. A repetíció a cselekménysor rituális jellegét emeli ki, az elbeszélés-technika szinte aláfesti a templomi jelenet szakrális hangulatát.

            A korábbi értelmezések két vonalon indultak el. Az egyik az ismétlődés folytán létrejövő ritmust emelte ki, és a szöveg zenei jellegéről értekezett,7 korábban magam is a repetitív zenével való párhuzamot emeltem ki egy Hajnóczy-elemzésben.8 Nem véletlen, hogy Melis László 1981-ben 12 perces repetitív zenedarabot komponált A szertartás szövegére. Az értelmezés másik lehetséges útvonala, hogy a megismételt mozdulatsorokat, önreflektáltság nélküli jeleneteket, száraz leírásokat, képeket filmes eszközként fogja fel. Erre többek között az ad alapot, hogy Hajnóczy maga is kísérletezett forgatókönyvírással. Reményi József Tamás erre az értelmezési lehetőségre utal: „Hajnóczy a repetíció száraz közlésmódját és montázs­technikáját különösen közel érezhette a filmes narráció közegéhez. Pókfonál és A kék ólomkatona című novellájában vegyítette a két módszert, A szekér pedig nemcsak filmnovellaként olvasható, hanem annak is készült.”9 Cserjés Katalin pedig nagyon találó módon már tanulmánya címében rákérdez a két lehetséges értelmezésmódra: Forgatókönyv vagy partitúra?10

            A két értelmezés persze nem zárja ki egymást. Értelmezhetjük az ismétlést zenei ritmusként, miközben a jelenetek feszes vágása ezzel egyidőben tűnhet filmszerűnek. Ám sem az egyik, sem a másik megközelítésmód nem nevezhető újnak. Korábbi irodalmi művek is épültek zenei ritmusokra. A költészet magától értetődő módon gyakorta tesz így, elegendő egyetlen példaként Weöres Sándor életművét említeni.11 De prózaritmus is létezik örök időktől fogva, gondoljunk csak a litániák monoton szövegszerveződésére, vagy Rilke szuggesztív kisprózájára, a Rilke Kristóf kornétás szerelme és halála című szövegre.

            A filmnyelv látszólag újszerű találmány, hiszen a film maga is csak egy jó évszázada létezik. Cserjés Katalin természetes módon választja például Samuel Beckett Filmjét         . Való igaz, hogy az emlékezés, felidézés alapmotívumától kezdve egészen a hetes szám alkalmazásáig számos kapaszkodó kínálkozik erre. Anélkül azonban, hogy tagadni szeretnénk ezt a párhuzamot, felhívjuk a figyelmet arra, hogy Hajnóczy novellája nem filmjeleneteket vág egymás mellé, hanem a gépiesen ismétlődő mozzanatok egy fényképsorozat köré szerveződnek. Vagyis nem mozgó- hanem állóképek köré. Igaz, hogy a repetitív technika felidézi a filmvetítés szakadatlanul sorjázó képkockáit, azt az élményt, amikor régi mozigép vetítette rövid, fekete-fehér snitteket látunk, sőt mintha a mozigép állandó pörgő, zakatoló zaját is hallani lehetne, de valójában a Hajnóczy-szövegben kimerevített képeket, fotográfiákat látunk.

            Ezt a lépést megtéve megint csak azt mondhatjuk, hogy a képsorozatra épülő szöveg egyáltalán nem új találmány. Hosszan lehetne példákat sorolni, elégedjünk meg most egyetlen, ókori történettel. Vergilius Aeneisének VI. énekében Aeneas túlvilágjárásáról esik szó. Az alvilág kapujánál Aeneas megszemléli azt a domborművet, amit maga Daidalosz faragott, a saját történetét örökítette meg képekben.12 Pasziphae királynőt, a Minotauruszt, a labirintust, Theseus és Ariadné történetét. (Az eposz azt is elmondja, hogy Daidalosz mit nem faragott ki: saját fiának, Ikarosznak a bukását, mert erre a fájdalomtól képtelen volt.) Miközben a képsorozat leírását olvassuk, síkváltás történik. Átlépünk az Aeneis idejéből egy korábbi idősíkba, a képeken megjelenik a múlt.

            A kifaragott képsorozat utolsó jelenete, amikor Ariadné sír. Egy boldog éjszakát töltött Theseussal egy szigeten, de másnap hajnalban kedvese elhagyta. A lány egy szirtfokra kapaszkodva pillant a tengerre, és hangosan, panaszosan sír. Ez a jelenet különösen gyakran bukkan fel a világirodalomban, de magyar példái is akadnak. Zrínyi Miklós például közvetlenül a Szigeti veszedelem után Arianna sírása címmel illeszt költeményt kötetébe. Bennünket azonban most jobban érdekel az a változat, amikor ez a jelenet nem önállóan fordul elő, hanem egy másik történetbe ágyazva, méghozzá képként.

            Catullus 64. verse Peleus és Thetis lakodalmáról szól. A nászajándékok között megjelenik egy párna, amire a bíborkagylóból nyert festékkel színezett fonállal éppen Ariadné történetét hímezték.13 A kerettörténet és a párnán ábrázolt betéttörténet persze kiegészíti egymást, a hűség és a hűtlenség ellenpontozza egymást. Magyar példát keresve Gyöngyösi István versei között bukkanhatunk hasonlóra. Már a Gyöngyösi-vers címe is sokatmondó: Cuma várasában építtetett Dédalus temploma, melybe ment volt Aeneas király Trójából való kibujdosásában: és abban mutat őnéki az Apollo Sybillája különb-különb képeket, s azoknak históriájokat renddel megbeszéli. A címben megjelenő templom ugyanaz az épület, amit a Vergilius-eposz VI. énekének elején láttunk. Itt már nem domborművekről, hanem falfestményekről van szó, ezek idézik fel a Daidalosz történetét:

 

            25.                   A templomhoz érnek s ott már megállanak,

                                   Melynek héjazatján pléhek villámlanak,

                                   Ezeknek sugári ha merre omlanak,

                                   Sok szemek nézéssel körüludvarlanak.

 

            26.                   A főpap megnyitá templomnak pitvarát,

                                   Hogy lássák belöl is Phoebusnak udvarát,

                                   Icarus éltének itt írták határát,

                                   S repülvén, szárnyának kiterjedt sugárát.

 

            27.                   Itt széllyelnézélvén szemlél sok képeket,

                                   Templomnak falára festett embereket,

                                   Tenger folyási közt rajzolt szigeteket,

                                   Szigetek feliben rakott címereket.

 

            Gyöngyösi végigmondja a teljes történetet, kezdve Európé elrablásával. Hosszasan ecseteli Theseus és Ariadné szerelmi történetét és levélváltásukat. Ariadné Theseus levelére egy ízben képes üzenettel válaszol. Keszkenőjére készít hímzést, amit a költemény részletezően vissza is ad:

 

                        110.     Varrott keszkenőjét leány ebben tartja,

                                   Várja, ha szerencse férjét megmutatja,

                                   Kinek jegyzálogul majd bémutattatja.

                                   Gyakor csókolással addig apolgatja.

 

                        111.     Mind körül szkófiomarannyal bészegték,

                                   Cifra szegeletit recére metszették,

                                   Néhol karmazsinnal a metszést töltötték,

                                   Zöld selyemmel néhol megelegyítették.

           

                        112.     Igen mesterséges cifra varrásával,

                                   Neptunust varrták rá hármas villájával,

                                   Körüle a tengert zuhogó habjával,

                                   Állván szinte beszél a szép Minervával.

 

                        113.     Neptunust egészen aranyból varrották,

                                   Minervát melléje ezüsttel másolták,

                                   Beszélvén kezeket egymásba kapcsolták,

                                   Csakhogy szinte nem szól, amint ábrázolták.

 

                        114.     Tengerszín selyemmel a tengert futtatták,

                                   Úszólag a delfint arannyal rajzolták,

                                   A krokodilust is utána varrották,

                                   Harapásra száját delfin után hagyták.

 

                        115.     Sok egyéb csudák is reá festettenek,

                                   Az arany selyemmel megelegyültenek,

                                   Mely közé szirének varrva bégyűltenek,

                                   A tengerben félig s félig kinn ültenek.

 

                        116.     Kétfelől rajzolták a víznek partjait,

                                   Part szélin hínárral elegy nádszálait,

                                   Szálanként a nád közt kákának botjait,

                                   Rászálló s csevegő apró madarait.

 

                        117.     Magát is a leány erre varrattatta,

                                   Mezítláb a partra frissen állíttatta,

                                   Selyem közt arannyal képét rajzoltatta,

                                   Jajszóra szép száját éppen felnyittatta.

 

            Ezen a ponton a történet megelőlegezi a későbbi jelenetet, hiszen időben még a Minotaurusz megölése előtt járunk, de a kendőn varrva már láthatjuk Ariadné sírását. Figyeljük meg a kétszeres betétet: Aeneas festményeket lát Daidalosz templomában, és az egyik festményen Ariadné keszkenője látható, melyen egy újabb történet bontakozik ki. A kétszeres síkváltás egészen rafinált időszerkezetet hoz létre. A modern prózairodalomban persze nagy hagyománya van az ilyen elbeszélői síkváltásoknak.14

            Hajnóczy novellájára visszatérve azt mondhatjuk, hogy a történetben megjelenő állóképek síkváltást hoznak létre. Megjelenik a novella saját idejéhez képest egy múlt idő. A novellában a képekkel együtt az asszony egy tükröt is elővesz a táskájából, és felváltva pillant a képekre, illetve a tükörbe. Egyszerre szemléli jelenkori és korábbi önmagát. Vagyis a novella az időszembesítésre épül.

            Az asszony − ahogyan ezt már mondtuk −, rituális mozdulatsort hajt végre. „A korsóra pillant a kőlapon − a kék virág kicsit megremeg −, lesüti a szemét. Táskájába nyúl, fényképet húz elő. Nézi a képet, ajkát beharapja, fejét oldalt biccenti. Arcához emeli a képet, ide-oda forgatja az arca előtt, megszagolja a képet. Táskájába nyúl, tükröt húz elő. Felemeli a tükröt, nézi az arcát. [...] nézi a tükörben az arcát és a fényképet. Leengedi a tükröt, a fényképet az oszlop kőszegélyére helyezi.”15 Cserjés Katalin részletesen és nagyon pontosan írja le ezt a rituálét, külön figyelve a „kamera látószögére”, a tükörkép és a fénykép különbözőségére, az asszony minden rezzenésére. Egy ponton azonban apró csúsztatás van a tanulmány szövegében. Azt írja, hogy „ez a mechanizmussor hétszer fog megismétlődni, pontosan ugyanígy, a legkisebb változtatás nélkül.”16 A mozdulatsor ugyanis nem pontosan ugyanígy ismétlődik meg a szövegben. Apró változtatások vannak benne.

            Először is, a kék virág a legelső alkalommal egy kék virág, utána mindig a kék virág, a tükör pedig csak a legelső alkalommal kerül elő a táskából, a többi hat alkalommal már ott van a kőszegélyen. A tükör elővétele tehát a mozdulatsorból elmarad. Ezek természetes következményei annak, hogy a kék virágot először határozatlanul nevezi meg a szöveg, a második alkalomtól kezdődően pedig értelemszerűen azonosítja a már korábban említett kék virággal, azaz határozottan említődik. Hasonló módon érthető a tükör egyszeri elővétele is. Mindennek persze nincs különösebb jelentősége. Számunkra azért érdekes, mert a pontos, a legkisebb eltérés nélküli ismétlésről beszéltünk. Megállapíthatjuk, hogy az ismétlés során a legelső mozzanat speciális helyzetben van. Meg kell nyitnia az ismétlődési sort, emiatt először kell megneveznie dolgokat (grammatikai nyitás), és először kell aktiválnia tárgyakat (tematikai nyitás).

            De ezzel nem értünk az apró eltérések végére. A harmadik kép megszemlélése után a nézi szó váratlanul nagybetűvel áll: Nézi. A negyedik alkalommal a korábbi kép hirtelen fényképpé változik. Ugyanekkor a nézi az arcát kifejezés kibővül, és helyette ez áll: nézi az arcát a tükörben. Az ötödik alkalommal a kép megszemlélése után álló nézi a tükörben az arcát és a fényképet helyett ez áll: Az asszony nézi a tükörben az arcát és a képet. Ezzel egyidejűleg az asszony reakciójának a leírása kilép a megszokott helyéről, és egy mondattal később ékelődik a szövegbe: ujjai dobolnak a levegőben, kezében remeg a tükör. Az első öt alkalommal az szerepel a mozdulatsor végén, hogy Leengedi a tükröt, a hatodik és hetedik alkalommal azonban az, hogy Az asszony leengedi a tükröt.

            A képek ezután ugyanilyen rituális megszemlélés után vándorolnak vissza az asszony táskájába. Ismét hét mozdulatsor következik, és ezek megint csak látszólag pontosan egyformák. Részben a megelőző eltérések ismétlődnek meg újra, és nem tudjuk eldönteni, hogy szándékosan történik-e így, vagy Hajnóczy mechanikusan másolja a novella előbb leírt részét. Megjelennek azonban olyan eltérések is, melyek a korábbi részben nem szerepeltek. Az első és ötödik alkalommal megint fénykép szerepel kép helyett, az első alkalommal pedig az asszony nem oldalt, hanem oldalra biccenti a fejét.

            Mindennek persze megint nincs különösebb jelentősége. Csak akkor érdekes, ha éppen arra vagyunk kíváncsiak, hogy az ismétlés vajon tökéletes-e? Láthatjuk, hogy nem az. Két magyarázatot találhatunk arra, hogy miért nem. Az első a komplikáltabb. Feltehetjük, hogy Hajnóczy tudatosan tér el a precíz ismétléstől, rafináltan variál, egyszerre mutatja be a látszólagos ismétlődést és a ténylegesen soha meg nem ismétlődést. A második magyarázat az egyszerűbb. Talán maga Hajnóczy sem tudott tökéletesen odafigyelni a precíz ismétlésre, óhatatlanul is elkövetett apróbb módosításokat, mert ahogyan az olvasó sem képes ilyen fokú ismétlésre kihagyás nélkül koncentrálni, úgy talán az író figyelme is ellankadhatott. Én erre az utóbbi lehetőségre szavazok. Mivel emberek vagyunk és nem gépek, természetünk ellen való, hogy gépiesen tudjunk ismételni.

            Megfigyeltük tehát, hogy a fényképek elővétele, megszemlélése, elpakolása szabályos (de nem tökéletesen szabályos) rendben zajlik. Ez a rend adja meg a szöveg ritmusát, a rituálé forgatókönyvét, ez maga a rítus. Nézzük meg most magukat a képeket. Ezek a következők:

 

(1)        Fiatal lány nevet a képen,

(2)        A lány lehajtja a fejét, ajka sírásra görbül.

(3)        A lány kagylóhéjat tart az ujjai között, kurta hajtincs lóg a homlokába, ujját végighúzza a kagylóhéjon.

(4)        A lány kidugja nyelvét a fogai közül, nézi a karján a legyet, keze csapásra lendül.

(5)        A lány nézi a férfi arcát, a férfi szemét az abroszra szögezi, ujjai dobolnak az asztalon.

(6)        A vénasszony az alvó fiú fölé hajol, megcsókolja az arcát.

(7)        A hullámok lassan, csöndesen siklanak a hegyek felé. A víz fölött sirály köröz.

 

            Miután minden képet kétszer látunk − először, amikor az asszony előveszi a táskájából, másodszor, amikor oda visszateszi −, megfigyelhetjük, hogy a képek leírása sem tökéletesen azonos. A második kép leírásában előbb ajka, aztán szája szerepel, a negyedik kép leírásánál pedig a karja szó elől elmarad a határozott névelő. Mindennek persze megint nincs különösebb jelentősége. Csak akkor érdekes, ha éppen arra vagyunk kíváncsiak, hogy az ismétlés vajon tökéletes-e? Nem az. Mintha a szöveg azt mondaná, immáron többedszer, hogy tökéletes ismétlés nincs is. Még az objektív valóság, a végérvényesen rögzített fotográfia sem változatlan. Legalábbis a leírása nem az.

            A szöveg persze közben arról szól, hogy az asszony az ismétléssel − az egész rituálé sokszoros ismétlésével (milyen időközönként? naponta? havonta? évente?) − meg akarja őrizni a múltat, méghozzá változatlan formában. Mindannyiszor azzal szembesül a képek és a tükör, a múlt és a jelen megszemlélésével, hogy ő maga változik a már soha meg nem változó képekhez képest. De hogyan beszélhetünk soha meg nem változó múltról, ha a múlt elbeszélését nem tudjuk változtatások nélkül megismételni?

             A képeken megjelenik egy fiatal lány. Ő talán azonos a képeket szemlélő asszonnyal. A harmadik képen megelevenedik egy vízparti jelenet. És ezen a ponton lép be értelmezésünkbe a Hajnóczy által kötetbe soha nem emelt többi repetitív írás. Ezek között ugyanis van egy, melynek motívumai többszörösen rímelnek A szertartás képeivel. A sas című írás szintén tartalmaz egy vízparti jelenetet. A novella így kezdődik:

 

− a vízpart, a hegy, a betonút vékony, kanyargó csíkja, az erdőn át a hegycsúcsra vezet az út, az asszony és a fiú ott labdáznak a fövenyen, meztelen testükön vízcseppek, nagy, pöttyös labda röpköd a férfi feje fölött, a férfin fehér vászonöltöny, fején széles karimájú szalmakalap, felhúzott térddel ül a fövenyen,

 

            Az idilli szituáció szereplői, az asszony, a férfi és a fiú Hajnóczy repetitív szövegeinek állandó szereplői. Mozdulataik is novelláról novellára ismétlődnek, a férfi mindannyiszor ugyanúgy csücsörít, beszívja a száját, a levegőbe harap, szárazat nyel, az asszonynak lobognak a tincsei, még a természet is hasonlóan viselkedik körülöttük, sziszeg-zuhog az eső, váratlanul felröppen vagy lecsap egy madár. Korábbi szövegértelmezésünkben17 azt fejtegettük, hogy az ismétlésnek létezik egy olyan szintje is, ahol a fiú a férfi ismétlődése, a lány, az asszony és az öregasszony ugyanígy egymás leképeződései, a generációk egymást mintázzák. A szertartás szövegében is értelmezhető így a novella legelején és legvégén felbukkanó fiú és öregasszony.

            A sas szövege azonban nem csak ilyen, általánosnak mondható azonosságokat mutat. Nem csak a szereplők hasonlóak (azonosak). Megjelenik A sas szövegében a vízpart, a kagylóhéj, a hegy felbukkan egy légy, a férfi nyelvét kidugja fogai közül. Listába szedve és a képek sorrendjében haladva (előbb A szertartás utána A sas szövege):

 

(1)        Fiatal lány nevet a képen − az asszony és a fiú nevet

(2)        A lány lehajtja fejét − a férfi kitágult szemmel néz fölfelé, hunyorog, könnyezik a szeme, lassan lehajtja a fejét

(3)        A lány kagylóhéjat tart az ujjai között − a férfi felhúzott térdekkel ül a fövenyen, ujjai között kagylóhéj [...] megmarkolja a kagylóhéjat,

            kurta hajtincs lóg a homlokába − zihál, a levegőbe harap, megrázza a fejét, lobban a haja,

(4)        A lány kidugja nyelvét a fogai közül − hátralép, nyelvét kidugja fogai közül, összecsippentett szemmel nézi a papírt,

            nézi karján a legyet, keze csapásra lendül −  a légy ott köröz, dönög az arca előtt,

(7)        A hullámok lassan, csöndesen siklanak a hegyek felé. A víz fölött sirály köröz. − kanyarog az út a hegycsúcs felé − a vízpart, a hegy, a betonút vékony, kanyargó csíkja, az erdőn át a hegycsúcsra vezet az út, az asszony és a fiú ott labdáznak a fövenyen, meztelen testükön vízcseppek, − a sas kiterjesztett, mozdulatlan szárnnyal köröz a tölgy fölött

 

            A két szöveg persze teljesen másról szól. Egyenesen azt mondhatjuk, hogy a tükörképei egymásnak. A sas történetében ugyanis a férfi éppen arra törekszik, hogy eltüntesse a múltat. Újra meg újra lerajzolja, de a képet újra meg újra megsemmisíti. A szertartás főszereplője a képekkel éppen megőrizni akarja a múltat. A férfi pusztít, az asszony megőriz. A két szöveg másfelől teljesen hasonló eszközökkel dolgozik. Mindkettőben képek jelenítik meg a múlt időt, ahogyan Hajnóczy több repetitív szövegében szerepel festés, rajzolás. Mindkét szöveg az emlékezésről szól, csakhogy a férfi az emlékeitől megszabadulni igyekszik, az asszony megőrizni akarja azokat. A novellák talán arról is beszélnek, hogy mindkét igyekezet hiábavaló. Sem felejteni nem tudunk, sem pedig hűen emlékezni.

            Ahogyan dolgozatunk elején mondtuk, A szertartás és A sas ugyanahhoz a szöveguniverzumhoz tartoznak. Hajnóczy ugyan nem akarta A sast kötetbe válogatni, sőt rezignáltan nyilatkozott korai repetitív írásairól. Látható azonban, hogy újra meg újra ugyanazt a történetet akarta megírni. A szertartás ilyen megközelítésben ugyanannak a történetnek az újraírása, mint A sas. Az emlékezésé.

 

* * *

 

            Az ókori görög mitológiának van egy meglehetősen hátborzongató története, az úgynevezett Téreusz-mítosz. Nem csak Apollodórosz és más mitológiai összefoglaló munkák ismerik, számos irodalmi feldolgozása is van. Maradtak fenn töredékek Szophoklész Téreusz című tragédiájából, de találkozhatunk vele Homérosz Odüsszeiájában is. A legismertebb feldolgozás természetesen Ovidius Átváltozások című költeménye.

            A történet röviden a következő: Téreusz Thrákiában és Dauliszban uralkodott, a feleségét Proknénak hívták, kisgyermeküket pedig Itüsznek. Téreusz azonban szerelmes lett Prokné rokonába, Philomélébe is, ezért feleségét egy falusi házban, a rabszolgák szállásán rejtette el, és azt híresztelte, hogy Prokné meghalt. Hogy az asszony el ne árulhassa, kivágta a nyelvét. Prokné apja felajánlotta Téreusznak Philomélé kezét, és díszkísérettel küldte a lányt Dauliszba. Téreusz lemészárolta a díszkíséretet, Philomélét a palotájába vitte, és arra kényszerítette, hogy azonnal háljon vele. Prokné ­− mivel beszélni nem tudott −, úgy próbálta értesíteni Philomélét, hogy titkos betűket szőtt a neki szánt menyasszonyi ruha mintázatába.

            Eközben Téreusznak azt jósolják, hogy kisfia, Itüsz valamelyik vérrokona kezétől fog meghalni. Téreusz Drüaszra gyanakszik, ezért egy fejszével megöli a férfit. Philomélé megkapja Prokné üzenetét, elolvassa a betűket, és kiszabadítja a megnémított asszonyt. Prokné őrjöngő dühében úgy áll bosszút Téreuszon, hogy megöli közös gyermeküket, Itüszt, kibelezi, és megfőzi egy rézüstben, hogy a férfi hadd egye meg. Amikor Téreusz rájön, hogy miféle húst evett meg, üldözni kezdi a két nőt, és már-már megöli őket, amikor az istenek mindhármukat madárrá változtatják. Proknéból fecske, Philoméléből fülemüle, Téreuszból pedig búbosbanka lett.

            Robert Graves a következő jegyzetet fűzi ehhez a történethez:18 „Ezt a túlzottan romantikus históriát valószínűleg azért találták ki, hogy megmagyarázzanak vele egy sor thrák-pelaszg falfestményt, amelyre a phókiszi hódítók egy dauliszi templomban bukkantak. A festmények a jövendőmondás Dauliszban gyakorolt különböző módszereit ábrázolták. Prokné nyelvének kivágása annak a képnek a téves értelmezése, amelyen egy babérlevél-rágástól önkívületbe esett jósnő látható. A jósnő arca nem a fájdalomtól, hanem az eksztázistól torzult el, s az, ami a képen kivágott nyelvnek látszik, valójában egy babérlevél, amelyet a pap nyújt át neki, aki a jósnő zavaros gagyogását tolmácsolja. A menyasszonyi ruhába szőtt üzenet egy másik festmény téves értelmezése: egy papnő egy maréknyi jóspálcikát dob a Tacitus által leírt kelta vagy a Hérodotosz által leírt szkütha szokás szerint egy fehér lepelre; a pálcikák betű alakban helyezkednek el, s ezeket a betűket kell a papnőnek megfejtenie. Amikor Téreusz állítólag megeszi Itüszt, valójában egy fűzfa-papnő jósol a szent király helyett feláldozott gyermek beleiből. A Téreusz és a jósda jelenetét ábrázoló képen valószínűleg azt lehetett látni, amint juhbőrön alszik egy templomban, s álmában látomása van; a görögöknek ezt nem lett volna szabad félreértelmezniük. A „Drüasz megölését” ábrázoló képen nyilván egy tölgyfát s alatta druida módra jövendölő papokat lehetett látni, meg egy embert, amint éppen holtan esik össze. Azt, hogy Prokné fecskévé változott, egy olyan kép alapján találhatták ki, amelyen egy tollruhába öltözött papnő egy fecske röpüléséből jósol.”

            Könnyen meglehet, hogy mi is úgy vagyunk A szertartásban megjelenő képek értelmezésével, mint az ókori görögök a trák falfestményekkel. A valódi kontextus ismerete nélkül csak torz jelentéssel ruházhatjuk fel őket. Csakis olyan jelentésekkel láthatjuk el őket, melyek belőlünk fakadnak, a mi értelmezői környezetünkből származnak, a mi múltunkból, a mi emlékeinkből. Illeszkednek ugyan a jelenbe, de vajon pusztítják, megőrzik, vagy újrateremtik-e a múltat?

 


 


 

1 Hajnóczy Péter: M, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1977. 69-75.

 

2 A kéziratokat Csalog Zsolt őrizte meg, és adta át Mátis Líviának, hogy a posztumusz kötetben közzétegye őket. Hajnóczy látszólag nem tartotta különösebben nagyra ezeket az írásokat. Minderről Csalog Zsolt visszaemlékezéséből tudunk. Ld. Szerdahelyi Zoltán: Beszélgetések Hajnóczy Péterről, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1995. 104-105.

 

3 A repetitív darabok közül A kék ólomkatona, Pókfonál, A szekér, A kéz és az Egerek című írásokat Hajnóczy ugyancsak kötetbe emelte. Néhány további novellánál is joggal beszélhetünk repetitív technikáról, még akkor is, ha csak a szöveg egy részére terednek ki (pl. Az unokaöcs, Da capo al fine).

 

4 Egy korábbi dolgozatomban kísérletet is tettem erre: Vadai István: Ami nem ismételhető meg, in: „Hoválettem”− a párbeszéd helyzetébe kerülni − Hajnóczy-tanulmányok, Szerkesztette: Cserjés Katalin, Gyuris Gergely, Társszerkesztők: Vadai István, Urbanik Tímea, Lectum Kiadó, Szeged 2006. 163-182.

 

5 Hajnóczy Péter, A fűtő − M − A halál kilovagolt Perzsiából − Jézus menyasszonya − Hátrahagyott írások, a kötetet összeállította és a szöveget gondozta Mátis Lívia, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1982. 212-217.; Hajnóczy Péter Összegyűjtött munkái, Elbeszélések, összeállította és gondozta Mátis Lívia és Reményi József Tamás, Századvég Kiadó, Budapest 1992. 151-154.; Hajnóczy Péter összegyűjtött írásai, a kötetet összeállította és jegyzeteket írta: Mátis Lívia és Reményi József Tamás, Osiris Kiadó, Budapest 2007. (Osiris klasszikusok) 137-140.

 

6 Az eltérések helyét nem jeleztük, elegendőnek tartjuk a szövegromlás tényére felhívni a figyelmet.

 

7 Grabócz Márta: A szertartás. Zenemű egy Hajnóczy-novellára, Mozgó Világ 1983/2. 38-39.

 

8 Vadai, i. m.

 

9 Reményi József Tamás: Egy szerep keres egy szerzőt, Hajnóczy Péter portréjához, in: Hajnóczy Péter Összegyűjtött munkái, Kisregények és más írások, összeállította és gondozta Mátis Lívia és Reményi József Tamás, Századvég Kiadó, Budapest 1993. 346-347.

 

10 Cserjés Katalin: Forgatókönyv vagy partitúra? Hajnóczy Péter: ,A szertartás'; Samuel Beckett: ,Film', Iskolakultúra 2005/8. 124-138.

 

11 Cserjés Katalin egy egész alfejezetet szentel a zenei motívumoknak Hajnóczy-könyvében: Cserjés Katalin: „a lebegő orgonagyökér” − Egy Hajnóczy-prózakalauz első fejezetei, [h. n.] 2009. V. 3. − Ezen belül külön rész foglalkozik a címekben felbukkanó zenei műszavakra. Hasonló címadási gyakorlatra épp Weöres Sándor verseinél láthatunk számtalan példát (szimfónia, fughetta, etűd, stb.)

 

12 Vergilius: Aeneis, VI. 14-41.

 

13 Catullus, LXIV. 76-264..

 

14 Már amennyire Boccacciót modern prózaírónak szabad nevezni. A Dekameron novellafüzérében A sólyom feláldozása címen ismert történet például úgy kezdődik, hogy Boccaccio azt mondja, hogy Fiametta azt mondja, hogy Coppo di Borghese azt mondja, hogy volt egyszer egy Lorenzo nevű ifjú, akinek volt egy sólyma. A háromszoros keretezés teremti meg a novella fiktív idejét. Természetesen élhetnénk 20. századi példákkal is, mondjuk Ottlik Iskola a határonja ugyanúgy ezzel az eszközzel él, mint Umberto Eco A rózsa neve elején. Mindketten az elbeszélés nehézségeit hidalják át ezzel a technikával.

 

15 A szögletes zárójelben álló három pont helyén szerepel az aktuális kép leírása, illetve az asszony reakciója.

 

16 Cserjés Katalin: Forgatókönyv vagy partitúra? 130.

 

17 Vadai: i. m.

 

18 Robert Graves: A görög mítoszok, Európa Könyvkiadó, Budapest 1970. (fordította: Szíjgyártó László) I. 261-264.