Spanyolnátha művészeti folyóirat

Turbuly Lilla

„A tapasztalás dalai”

Szöllősi Mátyás: Aktív kórterem
Parnasszus Könyvek, Új Vizeken sorozat XXXVII., Budapest, 2010

 

 

A Nyílt Fórum idei rendezvényén négy új magyar drámát vitattak meg a dramaturgok és színikritikusok, és ezeknek a drámáknak volt legalább egy közös pontjuk: mindegyikben szerepet játszott a betegség. Hogy miként kapcsolódik mindez Szöllősi Mátyás verseskötetéhez? Úgy, hogy az egyik drámát, a járvány természetét, egyént és közösséget szétziláló mivoltát elemző darabot, a Kánikulát, ő írta, és a verseskötetét is a betegség fogalomköre uralja. Nem ritka ez a tematika a költészetben, többnyire azonban a pálya későbbi szakaszában bukkan fel. A személyes érintettséget a szerző is megemlítette a dráma vitájában, de a litera.hu-nak írt naplójában is írt erről. Anélkül, hogy a lírai én és a költői biográfia kapcsolatával az említésnél többet foglalkoznék, azt mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy a tapasztalat (ahogy ezt a fülszövegben olvasható ajánlójában Bánki Éva is kiemeli) erősen érződik a verseken. Annyira, hogy − William Blake nyomán − e kötet címe is lehetne A tapasztalás dalai. 

 

A Parnasszus költészeti folyóirat Új Vizeken sorozatában megjelent Aktív kórterem a szerző második verseskötete a 2005-ben publikált Halálba menő (Alterra) után, amelyben a zsengekori verseit tette közzé, hiszen még most is csak huszonhat éves. Szerepelt a Használati utasítás című, fiatal költőket bemutató antológiában is (Új Palatinus Könyvesház, 2008), szerkesztőként pedig egyik alapítója a 2006 óta megjelenő, írók, képzőművészek által létrehívott folyóiratnak, az Ártérnek.

 

Rátérve az Aktív kórterem verseire, a hét cikluscím közül öt valamilyen kapcsolatban van a testtel, a betegséggel: Gyulladás, A lágy rész, Negatív, Állapotok, Egy hét szimptómái. Az első ciklus, a Gyulladás nyolc verse naplószerű pontossággal lajstromozza a tünetek jelentkezését, a fájdalmas vizsgálatokat, a diagnosztizálás bizonytalanságait, a kórházi mindennapokat: „Az esti szezon mozgalmas/ a köréd épített gyásszal és öregséggel./ Két ágytál. Hét egység vér. Egy katéter./ Ilyen apró dolgokon osztozunk.” (Aktív kórterem) A kórház személytelen, üzemszerű működése az egyik oldal, kontrasztként azonban ott áll a másik, a belső stációk: a düh, a fájdalom, a szégyen, az idegenség érzete, a „De hogy történhetett meg doktor úr?” feltenni nem mert kérdése. „Nehéz. Nehéz.” − ahogy a nyitóvers összegzi. Nem áll meg azonban az orvos-beteg, kórház-egyén viszonylatnál, a következmények jóval szélesebb körét mutatja meg, azt, hogy a külvilág hogyan viszonyul a betegséghez, a beteg emberhez, és ő hogyan viszonyul a külvilághoz. A lírai én szempontjából az addig fontosnak hitt dolgok, kötelességek súlytalanná válnak: „Belépve/ az adósságok eltörpülnek hirtelen,/ a számlák is megsemmisülnek/ és a parkolóóra se kattog.” (Egyénisége nem lehet) De ugyanígy a külvilág is átértékeli a lírai énhez fűződő viszonyát: „Egy fertőzött testrésztől/ akár egy kapcsolat is megrohadhat.”. (Rajzás) Vagy egy másik versben: „A betegség miatt elvesztette a munkát./ A munkát, amivel megkereshetné a pénzt/ a betegségre”. (A betegség miatt elvesztette a munkát)

 

A címválasztás a cikluson túlra is kiterjeszti az Aktív kórterem fogalmát, a kötetvilág egészének metaforájává teszi azt. És ebbe a világba a betegséggel együtt és azon túl is élni akart élet kórházon túli színterei és kapcsolatai is beletartoznak. Ami a színtereket illeti, jobbára budapesti helyszíneken járunk, a város téli arcát látjuk, de „havak hiányát”, „épülő sötétet” és „forradásos rémületet” a Kerület című versben, egy hajléktalan falut a Petőfi híd lábánál (Feloldás), betonfalból sarjadó akácot, üres kirakatokat, rozsdás állványokat a Város, nélküled − ben. Kávéházakat és sörözőket, a kietlenség és az otthonosság elegyét. Az egyetlen kivétel a Retúr, egy kassai út leírása, de annak is Budapest a kiinduló- és a végpontja. A záróvers azonban, a cikluscímnek is választott Idegenben, a város végleges elhagyásáról beszél mint az emlékek elhagyásának szükséges, de nem elégséges feltételéről.

 

Ami pedig a kapcsolatokat illeti, A lágy rész ciklus versei a testet nem a betegségnek, hanem a másiknak, a másik testnek kiszolgáltatottan mutatják (Figyelem; Pórus és ideg). A teljes feloldódás azonban lehetetlen, mert mindig ott kísért valaki más, a régi kapcsolatok, a „Csak vonzódsz és kötődsz, de nem szeretsz” érzése, a folyamatos és feloldhatatlan hiány.

 

Az Állapotok nyolc verse az orvosi latin elidegenítő szaknyelvét is felidéző címekkel (ignominia /megaláztatás/; mors voluntaria /öngyilkosság/; morbus insanabilis /hosszú betegség/ stb.) az egyes lelkiállapotok pontos rajza, összességükben pedig leírnak egy emelkedő majd ereszkedő ívet a megaláztatástól az öngyilkosságon, felháborodáson mint lehetséges válaszreakciókon keresztül az ürességen át az egyedül való, vagy ha úgy tetszik, önálló létezésig.  Hasonló felépítésű Az egy hét szimptómái ciklus. Itt a hét egyes napjaihoz kötődő belső történéseket és külső nem-történéseket rögzítik az egyes darabok, egyes szám második személyben. „És egyetlen szokásod, hogy elzárod magad mindenkitől.” − olvasható a Szombat című versben. Valóban, egyedül a Csütörtökben lép ki a lírai én a külvilágba, de ekkor sem tudja feladni védekező alapállását: „Először lépsz ki. És óvod magad.” Ebből az önmagába gubózó állapotból egyetlen kitörési pont mutatkozik, de az sem kifelé, hanem még beljebb, az álmok világába: „Összeszorult fogakkal alszol el, magára hagyva a vasárnapot.” (Vasárnap)       

 

A kezdő ciklus, a Gyulladás mellett az Idegenben címet viselő záróciklus talán a kötet legerősebb verseit gyűjti össze. Mindenekelőtt a Vakságot kell kiemelni. A cím Saramagot idézi, és a szerző egy, az Appendixben citált idézettel meg is erősíti, hogy valóban hatott rá az azonos című regény. Ha az írás elején a tapasztalatot említettem, úgy gondolom, ezt a verset valószínűleg lehetetlen lett volna megírni anélkül, hogy a szerző maga is megtapasztalja, milyen egy hétig teljes sötétségben élni. Hasonlóan az előző bekezdésben említett ciklusokhoz, a Vakság is a folyamat megragadására és pontos leírására koncentrál, meg-megállva az egyes stációknál. A látás tudatos kiiktatása az érzékelési lehetőségek közül már csak azért is merész vállalkozás, mert a megelőző két vers, a Retúr és a Város, nélküled éppen erre, a látvány megragadására támaszkodik, hangsúlyos sor eleji helyzetekben ismételve a „látom” igét. De ha az oly fontos látás képessége a többi versben nem is hiányzik, a hiány mindegyikben ott kísért, elsősorban a másik hiánya, még akkor is, ha éppen jelen van: „S bár itt vagy, így is hiányzol.”. (Retúr) Átfogóbb értelemben a teljesség, az egész-ség hiánya mint alaptapasztalat válik a kötet meghatározó jellemzőjévé. A záróvers, az Idegenben, az emlékektől való szabadulást állítja szembe ezzel a hiánnyal, eredménytelenül: „De nem látsz mást, csak azt, hogy minden emlék.”      

E ciklus versei négysoros, félrímes versszakokban íródtak, és ez a forma érezhetően kézre áll Szőllősi Mátyásnak, ahogy a bátran alkalmazott áthajlások is, de otthon érzi magát a szabadversben is. 

 

A kötethez a szerző egy Appendixet is fűzött, amelyben az egyes versekhez kötődő orvostudományi ismereteket, az adott szöveget előhívó élethelyzetet vagy éppen a költőre hatást gyakorló alkotást, idézetet jelöli meg. Előzékeny gesztus, hozzá is tesz ismereteinkhez, de a versek nem igénylik ezt a támogatást, helyt állnak saját magukért.   

 

A pálya elején álló, ígéretes költőknél gyakran érezni, hogy a vitathatatlan képességek mögül még hiányzik a súly: a mondandó és a személyiség súlya. Még nem kellett pokolra menniük, hogy megtanulhassák, hogyan kell a dudát fújni. Szöllősi Mátyás nem tartozik közéjük, ő már megjárta ezt az utat, és ennek a lenyomata ott van az Aktív kórterem verseiben. Tehetség, költészetté formált sors és a költői személyiség hitele teszi emlékezetes élménnyé ezt a kötetet.