Spanyolnátha művészeti folyóirat

Berka Attila

Szállnak a kapvak

Ütemes vastaps. Felnyakkendőzni a fákat a legszebb küldetés. Újrafesteni a kapukat. Apám is festett, a nagyapám is. És az ő nagyapja is. Sokszor sok réteg festék a Győri kapun. Ha ott lépek be, mindig az első csók, kamaszos sutasággal, meleg tavaszi esővel. Arcba és szájba csúszó vizes hajtincsek, átázott bőr, lehunyva is csillogó szemek. Aztán villamos. Csenget álmában is, megszokásból és szerelemből. Igazi, halálosan örökké tartó szerelem a mindig újrafestett Győri kapuban.
 

Tovább, egyre csak tovább, rohanás, előre, el kell érni a Csabai kaput, el kell érni, különben szertefoszlik minden álom, a háború ideér, eljön végül hozzánk is, értünk is, nem feledkezett meg árváiról, de itt is volt már az ideje, azt hihettük, minket nem is szeret, sőt, egyenesen gyűlöl, hiszen mily rég magunkra hagyott, és még annyit se mondott, bikmak, próbáljatok meg élni, tegyetek úgy, mintha élveznétek a szabadságot, élveznétek, hogy rohanhattok, sétálhattok, vánszoroghattok, bármit tehettek a hatalom mellett és helyett. Ezért hiszitek, hogy a Csabai kapu elérése megoldás, biztonság, pedig nem az. Olyan nincs is.

 


Ha így megy tovább, végül rettentően kevesen leszünk, ha győzünk is, ha megvédjük is, amit védenünk kell, ki lesz, ki épít, ki lesz, ki szül? Mondjátok, van-e értelme így, vagy meneküljünk, vonuljunk visszább, egészen a Fábián kapuig, ott esetleg, talán, főleg a nők és a gyerekek, a jövőnk, a jövő, akik el is tudják mesélni, ami most itt és velünk történik, ha mi nem leszünk, márpedig úgy lesz, hogy mi nem. De a Fábián kapu reményt ad és erőt, leginkább hitet, ott biztonságban lesznek, esetleg leszünk.
Cirkuszi világszám, attrakció, szemfényvesztés, a világ legjobb bűvészei és varázslói! Három előadás a Szentpéteri kapunál, három este az éjszakában, a legszebb színésznők, a legsármosabb színészférfiak! Illúzió a négyzeten, csoda a köbön! Aki itt van, a nyolcszázadik dimenzióba jut, pokol, purgatórium, paradicsom, a 3P misztériuma járja át, nincs többé szürke hétköznap, nincs többé unalom borzalma, tanácstalanság kínja! Csak a Szentpéteri kapu feloldozó esernyője, angyali lajtorjája!
 

 

Hátunkat a Zsolcai kapunak támasztva nézünk szembe mindennel, ami jön. És minden jön. Tudtuk, fel voltunk készülve, mégis eltátjuk a szánkat, beleharapunk az érkezés szelébe. Nem könnyű szembeszállni, de muszáj. Nem engedhetünk. Büszkén, egyenesen, makacsul, mintha nem lenne vesztenivalónk. Hiszen csak az van. Feszülő izmok, ökölbe szorított kezek, nyáltól csillogó szemfogak az összeszorított ajkak mögött. Zihálás. Mi vagyunk a feltámadás és az élet, mi vagyunk a Zsolcai kapu.

 

Állok. Mellettem Bartók Béla, Kaffka Margit, Szabó Lőrinc és még sokan mások. A nők és a gyerekek mind egészségesek és boldogok. Ha én csupa mosoly vagyok, ők felszabadultan nevetnek. Bezárom a Sötétkaput, mert nincs tovább. Aki hisz benne, ha meghal is, él, jár szájról szájra. Miskolc tehát fel van szabadulva, hiába annyi rongyos évszázad, annyi büdös ellen. Színes tintáktól szivárványosak a hajak, ízesek a tavaszi felhők. Aki csak él és hisz bennem, soha meg nem hal, súgja a Sötétkapu, pincérlányok hosszúkávé külön hideg tejjellel kínálják a szerelmeseket. Mindenki szerelmes. Maigret-re nézek, bólint, elfordítom a kulcsot, szabad a csók. Ütemes vastaps.