Spanyolnátha művészeti folyóirat

Gáspár Ferenc

Diósgyőrtől a Himalájáig

Hát, éppen leszálltam a lóról, s nyúltam volna az iszákomba, hogy a két török fejet kiszellőztessem egy kicsit, mert véreztek ám csudamód, a vér végigcsurgott a csizmámon, meg a lovam lábán, itt-ott kicsit megolvadt, felhólyagosodott. Az avatatlan szemlélő azt hihette, hogy a ló sérült meg, vagy éppenséggel én, saját magam. Így aztán, gondoltam, kiteszem már ezeket a kutyákat ide a járdára, kérek egy vödör vizet valamelyik árustól, szépen megmosom őket is, meg a lovamat is, a csizmám nemkülönben. Ám alig lépek ki a kengyelből, ezer nyílvessző surrog a fülem mellett, harci kiáltás hallik, dobok pergése, paripák nyerítése. S ezer meg ezer láb dübörög valahol a szomszédos utcákban. Mi történt, akarom kérdezni fegyverhordozómtól, de szegény fiú nyílvesszőt kap a torkába, már nem felelhet, csak az örökkévalóságban. A nyílzápor oly sűrű, hogy elrántja a nyerget, vele együtt repül az iszák, repülnek a török fejek, ott loccsannak szét az utca közepén. Megbotlanak benne társaim lovai, lábukat törve zuhannak a véres kövezetre. S már bennem is sorjáznak a nyilak, csodálkozva nézem vállam, karjaim. Aztán egyszer csak felrepülök. Keringek egy darabon a magas ég alatt, míg szemem meg nem állapodik Mária fáján. Mária fája ott áll nem messze a diósgyőri vár kapujától, s most, mikor a várkapu rostélya felemelkedik, és valósággal kirobban rajta a szpáhi sereg, nos, akkor Mária fája, ez a török-mogyoró fa kinyújtja a legvastagabbik ágát, elé a pogány veszedelemnek! Az elöl álló törökök potyognak, repülnek, bukfenceznek a levegőben, a hátul állók viszont egymást préselik, szorítják. Aztán, érzem: én magam vagyok a fa, az én karom aprítja a pogányt. Egyszersmind mégis fölülrül látom az egészet, a fa Sivaként pörög, már rengeteg karja van, s a vár újra a miénk!
   Aztán egyszer csak Bánkúton ülök, Bélkövön ülök, Istállós-kőn ülök. Ülök a Himalája-Bükk csúcsain, szerzetes köpenyem finoman hintáztatja az esti szél. A nap mindjárt lenyugszik, a szomszédban pedig egy női kolostor. Oda fogok átmenni hamarosan. A szerzetesnők nagyon készségesek, és van köztük olyan, aki még nincs áldott állapotban...
 
Miskolc az nekem Diósgyőr és a Győri kapu. Meg persze Nagy Lajos szobra a vár előtt, Mária fája, Tamás a várban és a Simkó család Bükkszentlászlón. Meg Szeszák Szilvi és a színjátszói, akik először írtak és mutattak be darabot a regényemből. Aztán van még Avas meg lánykollégium meg állatkert az erdőben. És persze Spanyolnátha is van!

 

   És egy hely, ahol mindig otthon érzem magam. Nem tudom, mitől van ez, s mitől van, hogy én, aki korábban mindig a humoros írásokat kedveltem elkezdtem kalandregényeket írni. Ifjúsági regényeket, melyekben szintén megszólalt a humor, de a műfajt tekintve mégsem ez lett rájuk jellemző. És Diósgyőrben játszódtak, ahol emlékeim szerint sohasem, vagy legfeljebb gyermekkoromban jártam, a szüleimmel, és akkor is nagyon rövid időre. Az úgynevezett „Hazafias Népfront” szervezett buszos, országjáró túrákat, melyre gyakorlatilag az összes nyugdíjas korú barát és ismerős jelentkezett az unokákkal együtt. Nem számított, hogy orvos vagy mérnök volt az eredeti foglalkozása, híve volt-e a rendszernek, avagy sem, akadt egy ilyen lehetőség, olcsón utazni, ez volt a lényeg. (Hogy mi mást csinált a „H. Népfront”, arról fogalmam sincs. Majd egyszer megnézem a Wikipédiában.) 
   Tehát jártam itt, a barlangfürdőre határozottan emlékszem, de a várra nem. Mégis, mikor először beléptem ide, határozottan úgy éreztem, nem idegen helyen járok. 
   Hogy lehet, tudat alatt mégiscsak visszaemlékszem a gyermekkoromra? Mégis megnéztük a várat is, meg a kastélyt Lillafüreden, a Hámori-tavat, a fátyolvízesést és a többi nevezetességet? Ki tudja?
 
Innen, az indiai Kanamból visszagondolva, visszarepülve, látom előző életeimet, látom a hullámzást, látom, ahogy a vár kapuján ki- és belépek, látom, a király beszél hozzám, a hangját egyelőre nem hallom, de bólintok, a kardomra csapok, ksatrija vagyok bizonyosan. Többen meghajolnak előttem, mások veregetik a vállam, majd sorban jönnek egy nagy, füstölgő üst felől, és struccos címert aggatnak rám, majd egy fura nagy sárkánnyal díszített aranymarkolatú tőrt nyomnak a kezembe, a sárkány a farkával a nyakára csavarodik; végül pedig egy hollós ing, a holló csőrében gyűrű. 

 

 

   Aztán kilovagolunk és belovagolunk, és mindezek alatt felülről látom a Kárpátokat, látom, hogyan közelednek minden irányból az ellenséges seregek, s mi pedig hogyan győzzük le őket. Látom azt is, ahogyan mi támadunk, falvakat égetünk fel, asszonyokat ölünk és ölelünk, és összefacsarodik a szívem. 
   Egy nagy óriás ül a hegytetőn, a barlang előtt. Lótuszülésben ül, meditál. Engem álmodik.