Spanyolnátha művészeti folyóirat

Székelyhidi Zsolt

Mici két élete

Ülünk a Black Mici előtt, mindjárt dél, várjuk a lányt nyitni, hozza a kulcsokat, hogy bemehessünk egy kávéra, pohárkára, ami éppen a beszéd mellé kívánkozik. Hűvös van, a kollégiumban ébredek, a Renáta előtti hangos tavaszok egyike, már ismerem, de még nem fogtam a kezeket, az arcát, később fogom, most a bejutáson gondolkodunk és szomjazunk a hűsben, mert előbb érünk oda a beengedő lánynál. Hosszú a hajam, aranybarna a sapka, nagyapa a szövetkabát. Az akkoromhoz illő rockernézéssel '94 tavasza, a kolitól egy percre. 
   A nappali poharak csúsznak le, sörhöz korcsolya­pizza a szomszédból, nem megyünk be órákra, verset írunk, egymásnak adunk tollat. A rímszavak körül forognak a sorok, jólesik csinálni, remélni a legjobbat és számítani a legszebbre - a vers már csak olyan az akkori rockerszemekben, a miskolci Miciben, akkoriban.
   A nap versivással telik, közben átlógunk biliárdozni a szomszédba, egy óra, egy falnyi Erdély Miklós-mozaik a pult mögött, nem is tudom, megvan-e most. A Black Mici meg, a szomszédmozaikot nem tudom. Négy éve kerültem a Micibe újra, betértünk egy fröccsre, kifordultunk, a nosztalgia elvacakolódott, kicserélődött - a versek már nem olyanok, máshogyan íródnak, bennük nincs olyan csúszás és rímszavak, ahogy a '94-es tavasszal, az azóta már eltörhetett poharakkal, a korcsolyasörszaggal, az is elillant.
   Nappal a Black Mici különösen sötét. Fekete asztalok, a zongora, a pult kopottfekete, a belépő arrajárók feketék. Fekete a kékszínű toll, a szemem kékje, a lombozó haj barnasága ébensötét. Szeretjük a feketét, írjuk bele a rímversbe, megzenésítjük a feketeséget, belegitározzuk a Micibe a teljesen fekete dalt, iszunk egy pohárral vagy amennyi kell, és énekeljük azt is, Jeszenyint is, az akkori pincérlány még feketébb szeme láttára.
   Az órákról megjönnek, ülnek velünk kétpohárnyit, maradnak, kimennek, kint egyre feketébb, bent egyre világosabb, hatótávolságra vannak az italok, a verseket belülről kifelé is fújjuk, szép csütörtöki az este, táncra érdemes, hangosan jó.
   Az este a Mici másik fele. Este fény van, túlzások, versbe nem foglalható rímek, még hatásosabb hangulatfokozók, lányok, ölelés. Zongora. Hajnalig, amikor a fekete szemek végre bezárhatnak.

 

A Micin kívüli életben ott a Győri kapu 123., a Miskolc-belváros, a mozi és mellette a cd-bolt, benne időnként kajapénzen szerzett Philip Glass hanganyagok. A kollégiumban töltött Renáta-idő egy szűk, kétszemélyes szobában egy másik nővel és másik baráttal, az elalvás előtti neszek a takaró alatt. A tanulás Tankcsapdára nyitott ablaknál a füst miatt, az ógörög vizsga a közben elalvó tanár úr miatt, és a zavarában mindent ötösre mondó lány kettese a kimaradt, nem hallott részletek miatt.
   A kék Ladám, amit mindig csak ötszázért tankolok működőképesre, azóta az oroszoké lett.
   A Győri kapuban a tavasz, a kettes villamos végállomása körüli tanrend, az irodalom felfedezése és eljátszása zongorán, az értelmetlen szavak beleírása bizonyos, nem rímes versek sorai közé - egész versszakok szótlansága Philip Glass melódiuma alatt. Egy utolsó zongoraszóló fent az Avason, egy fél korsó a Kós-ház lépcsőtetején, lecsúszni kívánó kupicák valahol a belvárosban, a hajnalban nyitó pékség a galériától nem messze. Egy kis alvás mosdatlanul.
   Dél múlt és tavasz van, mire újra a Miciben feketézünk.