Spanyolnátha művészeti folyóirat

Büky László

Költészet meg a „Nyelvtan! Szent tudomány!”

„Mitől nyelvész a nyelvész? Vannak-e olyan egyéniségjegyek, amelyek a nyelvészt jellemzik?” − ezeket és más kérdéseket tett föl harminc nyelvtudósnak, nyelvésznek, köztük Makkai Ádámnak Sz. Bakró-Nagy Marianne és Kontra Miklós (1991: vii-viii). A nyelvészek zömének válasza többnyire megegyezik, azt hangoztatják, hogy nincs megkülönböztető nyelvészalkat, senki nem születik lingvistának, hanem azzá lesz. Az egyéni hajlamot, a kutatásra, az elvonatkoztatásra való képességet is többen megemlítik. Makkai Ádám arról ír válaszában, hogy „a nyelvésszé válás egyik alapfeltétele valamiféle zenei hallás, valamiféle »nyelvtehetség«, amit a németek Sprachfähigkeitnek neveznek”, e mellett a véleménye mellett ő is az absztrahálóképességet, a nyelvi tények és megnyilvánulások mikroszkopikus vizsgálatát tartja a nyelvész alaptulajdonságának. A legjobb nyelvészek a jó orvosokhoz hasonlón, mondja, a páciens emocionális magatartását is figyelembe veszik (Makkai 1991a: 171-2). Nos: bizonyos emocionális magatartás nélkül aligha jó nyelvész bárki is, s Makkai Ádámról mint költőről e tekintetben nem is kell szólni. A nyelvtehetségről is alig, hiszen az Egyesült Államokba kerülve − amint beszámol róla − a Harvard University orosz szakán tanult, s volt idő, amikor négy európai nyelvet tanított a Hawaii‑szigeteken, ahol az indonéz és maláj nyelvvel is foglalkozott. Egyik verséből idézhető a végeredmény (Makkai 1991b: 104. NB. Minden következő versidézet innen való.):

 

 

Ledoktorált hát az összehasonlító

és általános leíró nyelvészetből,

és kisvártatva azon vette észre magát, hogy

elvont elméletekkel és szektás professzoraikkal

vitatkozik az ország legcudarabb egyetemén.

 

 

Érdemes megjegyezni, hogy az értekezés a sztratifikációs és nem az akkortájt szárba szökkenő Chomsky-féle nyelvelméletre épült, amely bizonyos átalakulásaival együtt máig élő, (sőt: divatozó) irányzat. Sok év múltán, 1972-ben Magyarországon emlékezetes előadást tartott a sztratifikációs nyelvészeti alapú jelentéstanról, amint Elekfi László emlékeztet rá (Elekfi 1992: 287).

Amikor Makkai Ádámnak első itthoni kiadású verseskötete megjelent, amiatt is érdeklődéssel vettem kézbe, megtudni, megmutatkozik-e a nyelvész valami módon a szépírói szövegművekben (Büky 1992). Mint később tapasztaltam, nem egyedüli voltam ebben a tekintetben, Elekfi László (1992) ugyanis kisebb tanulmányt írt, amelynek már címében jelzi, hogy egy nyelvész lírájával, illetőleg verseskönyvével foglalkozik.

Az életrajzi vonatkozások mellett − amelyekre fentebb idéztem részletet − már a címadás is jelzi a nyelvvel, nyelvszerkezettel való kapcsolatot: ‑ig. A ‑vá ‑vé című vers pedig a határozórag kiemelése mellett el is mondja a líra én nemcsak ilyetén, hanem intellektuális állapotát, illetőleg annak törekvését arra, hogy valamivé fejlődjék, változzék:

 

 

„Antantínusz

szórakatínusz,

te vagy a fogó,

TRANSLATIVUS” (105)

 

 

Ez egy országos ismertségű kiolvasónak, kiszámolónak a parafrázisa, amely így átalakítva a költői(‑emberi) életmű jelképes kiszámolója is. Az élet „kiszámolása” a valamivé levés, a világba helyezkedés lehetőségét adja. A költő életében történt alakulások és átalakulások nyilván elvezetnek és elvezettek valameddig, erre gondoltatja az olvasót az imént említett „-ig” nem csupán ragként, hanem a határokig való eljutás lehetőségeként; a határok Makkai életében a maguk földrajzi voltában is érhetők, hiszen több (ország)határ adta eddigi élete terét. A határozórag kifejezte általánosított jelentéstartalom fölhasználása nem példátlan a magyar lírában, Károlyi Amy a fosztóképzőt emeli verscímmé: ‑talan, ‑telen, és költeményében a Trabant, a Caravelle, a Concorde és a Bambi-őzek rajzvilága révén a élő természetet háttérbe szorító „halatlan | lovatlan | madártalan | levegőtlen világ” elleni érzet fogalmazódik meg (Károlyi 1974: 116). Egyébként ugyanő Hat tőmondat címmel is közöl verset (i. h. 66), ami szintén a nyelvtani háttérre utal.

A magyar határozóragok kínálta lehetőséget Makkai többször fölhasználja, így a Metamorphōseōn carmina verssorozatában (93-117). A ‑ból ‑ből című versben a lírai én a „sűrű, nedves éjszakából” való felébredés utáni mindennapi cselekvései után ugyancsak általánosít a lezárásban, amelyben szintén van -ból, -ből ragos határozó: „És harmadnapon feltámadott | és kikelt a sírból”. Ugyanennek a szövegműnek az átirata a ‑ban ‑ben, amelyben a már ismeretes napi teendők után a lírai alany eljut „egyre feljebb | a táguló erőtérben: | a feltámadásban”. A ‑ba ‑be a „kenyérbe és borba” változtatott teremtő erő mindennapi profán erotikába vezet, míg a már említett ‑ig az életrajzi adalékok mellett szójátékba, pontosabban az ‑ig toldalék és az ige főnév összejátszásába fordul:

 

 

„Kezdetben vala az ig

És az ig vala istennél

És az ig isten vala”

 

 

A ‑vá ‑vé címűben a már föntebb elmondottak mellett valóban szójáték van, illetőleg egy újabb határozórag az elvontságot szemléltetendő:

 

 

„Válni kell: ‑vá, vé,

és válni kell: ‑tól, től;

és vállalni a VÁLÁST meg VÁLÁST.”

 

 

A magyar nyelvtani rendszerből Az igeragozás dicsérete a játéknak induló szövegrésztől − „Lők, | lől, | lőn − | lőnk | lőtök, | lőnek!!!” − a „kísértő, örök, halálos jelen”-be jut el a költő (136). Másutt a magyar képzők tömegével indítja az egyébként Lőrincze Lajosnak dedikált verset: „A‑gyon‑ma‑gyar‑ta‑la‑nít‑hat‑ná‑lak”. Egyébként Lőrincze amerikai és más tengeren túli, hasznosnak ítélt látogatásairól nemrég Fodor István (2009) azt írja, a pártközpont és a biztonsági szolgálat küldte azért, hogy az emigráns magyarokkal kapcsolatot építsen ki... Sajnálatos módon efféle tevékenysége más nyelvész esetében bizonyítva is van (l. Kenesei 2006: 349).

Számos más, nyelvészeti ismeretet tükröző szöveghelyet lehet találni Makkai verseiben. Szól arról, hogy „az óangol [á]-hang hogyan lett | [é]-vé, az [é] meg [í]-vé” (106); egyik verséhez glosszáriumot függeszt (134); beszél arról, hogy „változatlanul bonyolult az ógörög igerendszer” (224); elmondja, hogy holnap a future dans le passét kell tanítania (102); megemlíti „a nyákosból rrrrrrr‑ekbe reccsenő orosz igék” sokaságát (212); fölhasználja a nyelvészeti leírások képletezési módját: „{[Koc(z)ka][dalom]}” (86) és így tovább...

Úgy látszik tehát, hogy aki „Ledoktorált [...] az összehasonlító | és általános leíró nyelvészetből” annak a „Nyelvtan! Szent tudomány! − Egyre tanítani kell”, amint írja a Chicago dicsérete korán reggel című versében. Így azután magától értetődő, hogy Makkai Ádám ilyen kezdetű táviratot kapott abból − kifejezése szerint (117) − pszichoszférából, amelyben Vörösmarty Mihály a feladó: „SZINTAKSZIS EES UUJ SZAVAK RENDBEN STOP”, és az is nyilvánvaló: noha nem is tudni, mitől nyelvész a nyelvész, ha egy költő nyelvész is, az több szöveghelyen észlelhető.

 

 

 

****

 

 

A hivatkozások

 

Sz. Bakró-Nagy Marianne − Kontra Miklós 1991 szerk., A nyelvészetről − egyes szám, első személyben, A MTA Nyelvtudományi Intézete, Budapest.

 

Büky László 1992: Makkai Ádám: Jupiter szeme. Összegyűjtött és válogatott versek 1952-1990. Héttorony Kiadó, Budapest. 4+284 lap, Életünk XXX, 1062-7. (Ismertetés.)

 

Elekfi László 1992: Észrevételek egy nyelvész lírai vallomásáról, Magyar Nyelvőr CXVI, 287-97.

 

Fodor István 2009: Az „autodidakta” nyelvész, in Kontra Miklós-Bakró‑Nagy Marianne szerk., A nyelvészetről − egyes szám, első személyben II. SZTE BTK, Szeged, 2009. 61-78.

 

Károlyi Amy 1974: Pakli kártya, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.

 

Kenesei István 2006: Antal László igazgyöngyei és hamis ékszerei, in: KB 120 − A titkos kötet − Nyelvészeti tanulmányok Bánréti Zoltán és Komlósy András tiszteletére. MTA Nyelv­tu­do­má­nyi Intézet − Tinta Kiadó, Budapest. 337-52.

 

Makkai Ádám 1991a: Hogyan lettem nyelvész?, in: Sz. Bakró-Nagy Marianne − Kontra Mik­lós 1991 szerk. 171-81.

 

Makkai Ádám 1991b: Jupiter szeme. Összegyűjtött és válogatott versek, 1952-1990. Hétto­rony Kiadó, Budapest. 4+284 lap