Spanyolnátha művészeti folyóirat

Fenyvesi Károly

Makkai Ádám 75 éves

Messziről jött vendég Ádám barátunk. Nagyon messziről. Napkeleten az ilyesfajta embert régi léleknek könyvelik el. Már jelen volt a rímek ősi hajnalán és az Ős Kajánhoz csatlakozott mint   ivópajtás − nem paripásan, de dalosan. Otthon érzi magát a magyar történelem zivataros évszázadaiban és számára még mindig tündérkert Erdély. Ugyanakkor Tibet es India beavatottjainak csalogató fényei inkább vonzzák, mint közvetlen ősei puritán református öröksége. Tiszteli a nagy keresztény hagyományokat, de fintorog korunk elfogadott hit-tételei hallatára es eretneknek vallja magát. Sőt, mintha egy kicsit hiányozna is neki a máglyarakás füstje.

 

Szülei, mint az Ótestamentum korai hősei, elsőfokú unokatestvérek voltak, bár két különbözőbb embert csak a képzelet hoz össze. Makkai János nagyreményű író-újságírónak indult nagyon fiatalon, a legmerészebb politikai ambíciókkal. Még ellenségei is (akikből egy sereg akadt, főkeppen balról, de jobbról is) elismerték tehetségét és irigyelték epés polémiáit es maró humorát. Ezzel szemben az elbűvölő Ignácz Rózsába beleszeretett a legtöbb férfi, függetlenül politikai nézettől, társadalmi osztálytól vagy felekezettől. A múlt század sziporkázó, derűs mesemondója volt és színésznő a javából. Ádám sokat örökölt a szüleitől, főleg nyers talentumot és lobbanékony lelkesedést, de életútja sajátos, eredeti, sui generis.

 

Az utókor majd ítélkezni fog Makkai Ádám irodalmi munkássága felett és megállapítja, hogy költészete vagy prózája, s hogy játékos vagy inkább briliáns alteregóinak tulajdonított poézise nyom többet a mérlegen. Nem tudom, hogy felismerném-e állítólagos gimnáziumi osztálytársát, Sántha Ödönt, ha netalántán találkoznék vele az utcán; Szendrey Juliát talán inkább, de ő csupán Petőfi-epigon. Előttem rejtély, hogy miért választotta őt ki Ádám, aki ellensége a középszerűnek.

 

Nem kötelező lélek-elemezni, hogy mire jó az alteregó-halmozás. Elűzni az anyegini önunalmat vagy csitítani az ego sztahanovizmusát? Vagy inkább Ádám olyan jó barát, hogy még saját magából hasított énjeihez is hűséges. Mindenesetre zúdul belőle a szöveg, bugyborékolnak a gondosan válogatott igék és jelzők, burjánzanak a klasszikus versformák. Makkai professzor minden nemzetközi formát ismer és tanít, boldogan követ és még boldogabban felbont és zúz. Verssoraiban- és főképpen a sorok között − szerelmek és feleségek kergetik egymást, mialatt a háttérben a költő kajánul vigyorog, mint aki nem igazán felelős semmiért. (Hamiskás mosolya felér egy szonettel!) Áhítat akad itt-ott −néha sok is − de soha egy unalmas pillanat vagy talmi érzelem.

 

Elszigetelve nyugattól és kelettől a messzi Hawaii-ban vagy túlterhelve a barátokkal zsúfolt Kutyapesten (így becézi a költő a magyar székesfővárost), Ádám példás házigazda és hálás vendég. Egyenruhájában (széleskarimajú Goethe-kalap, Tibetet sugalló fehér selyem sál, bojár szőrmegallér a télikabáton és északamerikaisan diszkrét nyakkendő) ő a száműzött magyar sors életfogytiglanra ítélt zászlósura. Továbbra is olyan buzgón utazik és előad mint nomád ifjúkorában, hajszolva önmagát és odaadó feleségét, a szépíró Arany Ágnest. De miért? Hitet így igazolta nemrégen: „Minden honvágy az égből származott."

 

Kíváncsi vagyok, hogy mit szólnának ehhez a megjegyzéshez és Ádám sok egyéb meglepő gondolat-társításához erdélyi református ősei − avagy szigorúan protestáns lányai és unokái Amerikában. Én mint régi barát − most már közel hét évtizede − emelem poharam hetvenötödik születésnapján és kiáltom: továbbra is hírdesd igédet ezen a planétán és közös Istenünk a mennyekben éltessen sokáig erőben, egészségben!