Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kabdebó Tamás

Beérett kalászok

Makkai Ádám költő, nyugalmazott nyelvész professzor, antológiák és szótárak készítője, Budapest szülötte és kritikusa, Chicago egyik vezető magyar intellektuelje ma Hawaii szigetén él, édesapjától örökölt házában.

   Felmenői közül a legismertebb édesanyja, Ignácz Rózsa volt, színésznő és írónő egyben, szerencsémre egykor londoni vendégem is. Mint más barátságos naprendszerek egyike Makkai Ádám a Szathmáry naprendszer mellett (nem körül) keringett és sziszifuszi munkával befejezte (részben megváltoztatta) a magyar költők angol nyelvű antológiáját.

   Közben egész életében verseket írt.

   Amikor az első kötetei megjelentek, a hetvenes években, páran − közülük én is − úgy üdvözöltük ezeket, mint az új és szabad hangokat, mint a rímekre, ritmusra ráérző világvándor ifjú tálentumának kitöréseit. Aztán a jó folytatás egyenetlenségbe botlott. Voltak nyelvészeti kalandok, fordítás serkentette próbák, az otthoni bezártságot kigúnyoló poémák, hazakívánkozó versek, a népi stílusra hajazó költemények. Mintha csak egy költői Picasso pengette volna ecsetjeit előttünk a stílusnak mindenféleségét dudolva.

   A Kutyapest című válogatás (a kifejezés Makkaié, a felhasználás Orbán János Dénes ötlete) 122 oldalon sűríti össze a kiválogatott Makkai-verseket. A kötet első 90 oldala búvópatakszerű: fel-fel ragyog egy-egy versszak, fel-fel csillan a mederben az aranyszemcse. Ha erre mondta volna a könyvvégi utószóban Orbán, hogy „egyike legnagyobb kortársainknak” akkor őt túlzással vádolhatnánk.

   Van azonban három kötetzáró költemény, mely igazolja Orbán tisztánlátását. Az egyik Szalagok László Noémi „Koszorú”-jára, Emberparány a mindenségben  a másik, a harmadik Egy mikrokozmosz szonettjei a makrokozmoszról. Szonettekről beszélünk, szonettkoszorúkról. A „Koszorún” a várt 14 szonett helyett tizenhatot találunk: egymást kihívó, egy másnak felelgető, egyet-mást megcáfoló tartalmú 14 sorosak − a sors, az önsors, a felismerés, az önkritika tökéletes formába öntése, alapvető megállapításokkal. „Ön legendázunk rendületlenül” és a fájó megfelelhetetlen kérés: „Lehetséges, hogy Istenünk süket?” Sok bohóckodás után leplezetlenül megmutatja Makkai lelki világát.

   Az Emberparány 15 szonettből álló koszorú, mely 21. századi módon visszhangozva Az ember tragédiáját, csakhogy még keserűbb, mint Madách. A kozmoszra − benne mi magunkra is − kihirdeti a végítéletet. Az emberre mérve: „erősebb nálunk a bogarak.”

   A mikrokozmosz valójában folytatása az Emberparánynak, ugyancsak 15 szonett koszorújába fonva. Olvasóként végigküzdünk a kozmikus erők hajtórendszerén, melyet Makkai látszólag jól köböz noha nem érzi a tömegvonzás paraboláját. Hisz a vonzást, ilyen a hold föld körüli pályája, ellenpontozza a taszítás. Jó néhány költő próbált már megküzdeni a kozmosz titkaival. Sorsosaink közül, József Attila, Weöres, Pilinszky, Juhász Ferenc is. Hozzájuk mérve is jelentős Makkai kísérlete. Nekem, az 1960-as évekből Saint-John Perse francia költő Anabasis-a is felmerül, melyet T. S. Eliot fordításában olvastam. Perse (Leger) szerint a költészetben „az élet teljessége” fedezhető fel. Az Anabasis nomád vezére hazavágyik − mint Makkai.

   A Mikrokozmosz Berzsenyi soraival fejeződik be:

       „Isten, kit a bölcs lángesze fel nem ér,

       csak titkon érző lelke ohajtva sejt”

   Ez a szonettkoszorú tehát ellenpontozza az Emberparányt. Makkai költészete ellenpontozza nyelvészetét.