Spanyolnátha művészeti folyóirat

Árpás Károly

Sodródók az időben

Bene Zoltán: Hollók gyomra. Kompiláció néhány lehetséges kézirattöredékből
Hungarovox Kiadó, Budapest, 2010
A borítót tervezte Pusztai Virág

 

Az 1973-ban született író viszonylag későn, huszonnyolc évesen jelenteti meg első regényét, ám azóta nemcsak jelen van az irodalmi életben, hanem bizonyítva öntörvényűségét, egyre meghatározóbb alkotóvá érik. Sokoldalúságát bizonyítja, hogy egyaránt képes írni a kortárs világról − novellái, Út (2004, 2008), Üledék (2008) − és ábrázolni a múltat: Fekete föld (2001), Legendák helyett (2006), Év-könyv (2007). S akkor még nem is szóltunk esszéiről, tanulmányairól, melyek egy része megjelent a Madách Irodalmi Társaság kiadványaiban (lásd w3.madach.hu). Nem hagyhatjuk említés nélkül drámáit sem. Valamennyiben közös a történet tisztelete, hiszen létünk az időben a cselekvés szeleteiben ragadható meg.

A tárgyalt regény születéséről így vall a szerző: „Mindig is szerettem a történelmet. Jelenleg A hollók gyomra című regényemen dolgozom, amelynek egyik helyszíne a XVI. századi Szeged. Mindig is a csetlő-botló, hibázó, esendő ember érdekelt; a nagy romantikus hősök soha nem ragadtak meg. A történelmi kulisszák között ugyanaz az emberi lény mozog, mint egy jelenben játszódó történetben. Az, aki néhány ezer éve született, hasonlóan gondolkodott, ugyanazokkal az isteni adományokkal rendelkezett, mint a mai ember − legfeljebb a megfigyeléseiből másféle következtetéseket vont le. Nem hiszek abban, hogy a történelem töretlen fejlődési folyamat lenne, a történelem inkább magántörténetek antológiája. A szereplőkön keresztül valójában minden könyvem ugyanarról szól, függetlenül attól, hogy az ókorban, vagy − mint az Üledék című regényem esetében − a második ezredforduló idején zajlik a cselekmény. … a XVI. század is egy drasztikus fordulat: az egységesnek tekinthető középkori világrend a reneszánsszal megbomlott, a reformációval összeomlott. Korunk piedesztálra emeli a reneszánszot, holott nem egy, bár modern, ám nem kifejezetten pozitív egyéni-társadalmi vonás jelent meg általa. Kettőt említenék: az unalom és a selejt fogalmait. A reformációval, a világ racionalizálódásával a tudományos és a tárgyi kultúra jelentős fejlődésnek indult, ugyanakkor mindez alapjaiban, belülről rendítette meg az emberi lényt. A szimbolikus gondolkodás csak nyomokban maradt fenn.” („Visszacsodásításra lenne szükség” − Pallós Tamás interjúja. in. Új Ember, 2009.08.09.)

Bene Zoltán a történelmi regény műfaját választotta. Nem kívánok kitérni a műfaj problematikájára, inkább az írói megoldásokat veszem számba.

Az első a hitelesség kérdése. Bene az alcímben − Kompiláció néhány lehetséges kézirattöredékből − vázolja megoldását: nem a kommentárokból, hanem a kortársságot bizonyító dokumentációkból eredezteti a valószínűséget. Ezek egyik halmaza kétségtelenül hiteles: a kun Miatyánk szövege (16. o.), a népi ima (79. o.), Méliusz Juhász Péter röpirata (149-150.o.) Hans Sachs két komédiarészlete (A kerítő anyós részlet [164.o.], A nagyorrú doktor részlet [165.o.]), Mikola Rej: A plébános meg a püspök című epigrammája (166.o.), a meddőség elleni igézés (181.o.), Rimay János: Mégis azonról című verse (193-195.o.) és két kortárs idézetrészlet (197., 198.o.). Ugyanakkor elhelyez mesterséges iratokat is. Itt most nem Tar Bálint és Zsuzsanna levelezésére gondolok − ezek is misztifikációk −, hanem a többire. Három Tar Bálintról szóló szöveg (19. fejezet), Körmöci Gábor vallomása (118-120.o.), Simon írnok levele Utyeszenics Martinuzzi Györgynek (145-146.o.), két feljelentés Tar Bálinttól, egy levél a „megmentett” asszonytól (26. fejezet), Sági Nagy János vallomása (26. fejezet) egy Tar Bálintnak írt feljelentés egy soproni svéd boszorkányról (29. fejezet) és a 30. fejezet két idézetrészlete − az egyik humanista tartalmú szöveg, a másik bájolás. Mindezek nemcsak a realizálást szolgálják, hanem a jellemábrázolás eszközei is.

Itt kell szólnunk a regény nyelvéről. Bene Zoltán könyve nem a költők nyelvén szólal meg, nem Darvasi László vagy Rakovszki Zsuzsa költői leleményeit követi, sokkal inkább hasonlít Konczek János Damó vagy Árpás Károly Gisila abbatissa regények nyelvezetére. Azaz Bene művében az élő, kortárs, de nem szlengizált kommunikáció valósul meg (kivéve a hitelesítő idézeteket), ezzel is távolítva nyelvét az elektronikus média uralta Nádasdy Ádám-i sztenderdtől. Így és ezzel kapcsolódik egy (remélhetőleg még) élő hagyományhoz: Spiró György, Cseres Tibor, Kodolányi János, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Móra Ferenc, Gárdonyi Géza, Arany János − jelölhetnénk ki a sorozat irányjelző alkotóit.

Így illik ide a teremtő szabadsága is. Az alkotó így vall erről: „… Tar Bálint, Hideg Ferenc és Zsuzsanna története döntések története. Gondolhatja a nyájas olvasó, persze, hogy valamennyiünk története ilyen. Jó volna, ha igaza lenne az olvasónak − azonban, sajnos, nincs igaza. Az emberek inkább sodródnak, mint maguktól, magukból cselekszenek. Inkább passzívak, mint aktívak, jóllehet a passzivitás, a sodródás is egyfajta választás, egyfajta elhatározás, tehát valamiféle döntés.” (129-130.o., III. egység) Ha történelmi regényt vár az olvasó, akkor azt is kap. S ennek a történelmi regénynek nincsen köze a jelen eseményeihez, csak az örök emberihez.

Lássunk a mű értelmező bemutatásához! Vizsgáljuk meg az elbeszélést [szakkifejezéssel narrációt]! A történeten kívüli objektív elbeszélő két személyben jelenik meg: egyrészt a szerző önmaga vállalásával nyilatkozik az I., a II. és a III. egységekben, másrészt szinte mindegyik fejezetben megjelenik a történetmondó, kivéve a 7., 10., 14-16., 19., 23., 25. fejezeteket. Úgy vélem, ezek a hiányok megfelelnek az I. és II. bevezető egységben megfogalmazott szerzői szándékoknak. (Megjegyzem, hogy akár a kortárs posztmodern magyar regény, akár nyugati/angolszász mintára Bene is elhagyja a gondolatjellel indított párbeszédet.) A második elbeszélőnk Tar (korábban Dudás) Bálint, aki ugyan nem „fejezetíró”, de a legtöbb fejezetben feltűnik (4-7., 9., 11-18., 20-25., 27-28. és a 30.) Azt gondolom, hogy a tükörcserepekből inkább saját jelleme áll össze, mint az ábrázolt világ. Sokkal igazabb ez a megállapítás Zsuzsannára, akinek elküldött és el nem küldött levelei, levélrészletei (10., 14., 16., 17., 18., 21., 22., 23., 26., 27. nemcsak nagyszerű alkalmak a korabeli női lélek és a Tar Bálinthoz, Hideg Ferenchez kapcsolódó érzelmek bemutatására, hanem a drámaíró Bene Zoltán tehetségét is érzékeltetik (Hungarus sed impius, PoLíSz 2008/5.; Istennél a kegyelem, PoLíSz 2008/10). Figyelemre méltó, hogy a Tar Bálinttal azonos képességű Hideg Ferencnek nincs saját szövege, viszont van a páduai tanulótársnak, Horvát Bernátnak (23-26.).

A regény dimenzióit az idő és a tér adja.

Bene Zoltán története az 1543-as esztendővel indul, amikor a törökök elfoglalták Szegedet. 1562-ben születnek az iker-főszereplők. 1596-ban fejeződik be életük, de találunk ezután keletkezett szövegekre is, amelyek a furcsa sorsú Tar Bálintról vallanak (19. fejezet). A jelesebb események közül szó esik Karácsony György fölkeléséről, Esztergom ostromáról és a tizenötéves háborúról; de a történet java része a fura békéről szól, amelyet másképpen éltek meg Itáliában, s másképpen a történelmi Magyarországon (a Hódoltságban és a Magyar Királyságban [Erdély kimaradt]). Öt esztendő emelődik ki az események folyamából: az 1562-es (3-4.), az 1580-as (17-23.), az 1594-es (28-29.), az 1595-ös (29-30.) és az 1596-os (30-33.).

A tér tágassága Közép-Európát fedi le; a legnagyobb fontosságú helyszínek [a fejezetekbeni előfordulások száma csökkenő sorrendjében]: Szeged, (Kiskun)Dorozsma, Sopron, Cseke(Nagy)Káta, Pádua − az utolsók négy fejezetben fordulnak elő. De megfordulunk Rómától, Mostartól Velencén és Grazon át Bécsig, magyar földön Kecskemét, Eger, Esztergom épp úgy említődik, mint Móra puszta, Buda, Pest, Tolna, Veszprém vagy Pozsony, Kőszeg.(Az idő és a tér metszetében egyetlen kisiklás az lehet, hogy 1582-ben Ungnád Kristóf még nem kapitánya Egernek, Balassi Bálint pedig ekkor Liptóújváron tartózkodik (Nemeskürty István) − lásd 26. fejezet.) Az idő és tér metszetében játszódik a cselekmény, pontosabban az eseményekben sodortatnak az emberek.

Bene Zoltán történelmi regénye sajátos szerelmi háromszögre épül. A viszonyrendszer férfi tagjai olyan ikertestvérek, akik nem tudnak egymásról, ugyanakkor a korabeli tudás két változatát választják: Tar (Dudás) Bálint az „engedélyezettet”, amely összefonódik a hatalommal (egyház, inkvizíció), Hideg (Dudás) Ferenc a tilosat (boszorkányság, pogányság), a renitenst (eretnek, protestáns, humanista) − s a kétféle tudás egyaránt felőrli őket. Bene részletezve festi meg Tar karrierjét, s hogy Hidegről kevesebb szó esik, azt védje a dokumentációk hiányossága! A harmadik furcsa teremtés: művelt és érző nő, aki vonzódik Bálinthoz, titkoltan Ferenchez is, mégis idegen ember, Tolnai Nagy András kálvinista cserzővarga felesége lesz. Ugyanakkor összeköti őket a születés titka és az inkvizíciós eljárás, amelynek mindhárman áldozatai lesznek. Három olyan jellem bontakozik ki előttünk, amelyek egyszerre mutatják a régi világ eltűnését és az új világnézetek buktatóit. Tragikus sorsuk a világnézetek drámai összeütközéséből fakad.

A három főhős fejlődéstörténetét, döntési szituációit a mellékszereplők megrajzolása teszi hitelessé. Bene Zoltán remekel a jellemrajzban, legyen szó Mercator Istvánról vagy János szolgájáról (ez utóbbi ontja a középkori és reneszánsz anekdotákat, fabulákat, novellaszüzséket), Gyulai Mátyás ferences atyáról, Fertődi Jánosról vagy Padre Manuelről, akik az inkvizíció felé irányítják a karrierre vágyó Tar Bálintot. De sorolhatnánk a többi szereplőt is: Tar Mátyást, Báti Lénárdot, Rettegh Róbertet, Becskereki Hosszú Pétert, a muzulmán vagy zsidó személyeket, nevesített vagy névtelen nőket, férfiakat. Bárkiről is légyen szó, mindre igaz, hogy akaratlanul belekerülnek a történelmi események sodrába. Árulás, hűség, megszólás, kitartás, hatalomvágy, segítőkészség… valóban nem különbözik a régi kor embere a maitól.

A kötet szerkezetében különösebb erőfeszítés nélkül felismerhető a középkor és a reneszánsz hármas számmisztikája. Az első egységet a I. vezeti be (7-10. = 4 o.), ezt követi az első tizenegy fejezet (11-55. o. = 45 o). A második egységet II. (57-58. = 2 o.), amelyet ismét tizenegy fejezet követ (59-128. o. = 70 o.). Végül következik a záró egység, amelyet a III. vezet be (129-130. = 2 o.), s ez után jön a befejező tizenegy fejezet (131-211. o. = 81 o.). A fejezetek sorszámozásában a folytonosság nem szakad meg, így idézi a 33-as szám Dantét és Balassit. Az első Bene-megszólalásban az író személyes megjegyzései, családi vonatkozások erősítik az alkotó jelenlétét. A II.-ban az író misztifikálja a kézirati anyagot. A III.-ban egyfajta ars poeticát fogalmaz meg.

Bene Zoltán kortárs regénye könnyen átírható lenne tévésorozatnak vagy filmnek. Csakhogy akkor elvesznének az evokációk! Az intertextuális rezgések különféle alkotásokat juttatnak eszünkbe. A 17. fejezetben feltűnő Rakity Rádó muzsikus Darvasi László Virágzabálók című regényét. A 20. fejezetben Szelim, Rüsztem fia Budán beszélget a tudásra vágyó Tar Bálinttal a mohamedán és a keresztény vallás közös pontjairól − Mika Waltari Mikael hakim című alkotását. Ugyanitt a jász vitéz Perjés Géza akció-rádiusz elméletét idézi. Amikor a 21. fejezetben Szent Ferenc „szegényebb testvéreiről” mint eretnekekről esik szó, akkor Umberto Eco A rózsa neve című műve juthat eszünkbe. Amikor ugyanitt a spanyolországi marránusokról mesél, akkor Robert Merle Csikóéveink című regénye (akárcsak a 33. fejezet csigolyák eltörése utáni akasztása is − csak ott olajfáról van szó, nem tölgyről). Aztán ismét felidéződik Waltari nagyregénye, a Mikael: a páduai egyetemi évek, Sági Nagy János története (26.), Hüller báróné boszorkánypere által (28.), vagy amikor Hideg Ferenc mint zabigyerek/bastard teremt tekintélyt (29.). Ám senki ne higgye, hogy plágiumról lenne szó! Olyan művek jutnak eszünkbe, amelyek a történelmi korról szólnak, s valószínűleg azért, mert a történelmi korra vonatkozó ismeretek egy részét nem szakkönyvekből, hanem szépirodalomból szereztük.

S ha már kortársakról szóltunk, akkor térjünk ki az ún. mágikus realizmus kérdésére. Bene Zoltán azt az álláspontot vallja, hogy nem a világ irracionális, misztikus, irreális, ezoterikus, hanem az emberek. Tehát a „nem-mesé”-ből elhagyhatóak mindazok a szálak, elemek, amelyek a mágikus realista szerzők szerint (műveik tanúbizonysága) ennek a létező világnak az elengedhetetlen részei. Ezt egyébként már a 16. század elején Erasmus Rotterdamus is tudta, meg is írta Az emberi butaság című művében (a regényben is olvashatunk idézetet). Magyarországon pedig a 16. század végén Bornemissza Péter is hirdette az Ördögi kísértetek üldözött könyvében. Bene Zoltán a tényeknek megfelelően ábrázolja (csekély naturalizmussal) azt a létező világot, amelyet a kor embere alig ért − emiatt találják ki a boszorkányokat, az ártó lényeket; sajnálatos, hogy az emberek megnyugtatásához az inkvizíciónak kellett megjelennie. A mai kor kuszaságát nem a hiedelmek teremtésével, erősítésével, szórakoztatóvá tételével kellene-lehetne megszüntetni, hanem a megismeréssel, az arra való késztetéssel és a munkás átalakítással.

Bene Zoltán regényének címét nem Villontól kölcsönözte (legyen bármennyire is népszerű Francois Montcobier). Hiszen a szereplők nem vágánsok, vagabundusok, a társadalom peremére szorultak (még ha származásuk biztosítana is esélyt erre). Az író a 29. fejezetben már megadja a cím értelmezését: „… az árkokban temetetlen holtak fekszenek, akiknek hollók gyomra lesz koporsójuk…” (189.o.) A szövegrész attól a Balassi Bálinttól származik, akinek sorait középiskolai memoriterként tudjuk:

 

„Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt testeknek.”

                                                                                                   (Egy katonaének)

 

S erre az idézetre, valamint létélményre épül a törökverő költő államférfi, Zrínyi Miklós gondolata is:

 

„Akár farkas, akár emésszen meg holló:

Mindenütt felyül ég, a' föld lészen alsó.”

                                                (Befed ez a….)

 

Csakhogy a vitézi lét és halál nem adatik meg Bene figuráinak. „Amint a hóhérlegények távoztak, a hollók leereszkedtek a tölgyre. … Kisvártatva madár madár hátán tolongott: nekiláttak a lakomának. tar Bálint, Hideg Ferenc és Zsuzsanna húsa egymásba keveredett a hollók gyomrának sötét üregeiben…” (211.o.)

Az Üledék után a drámai kitérők és a napi penzum-novellák mellett megszületett a várva várt történelmi regény. Nem a jókais vagy jósikás nemzeti dicsőségről szól, s nem a Kemény Zsigmond-i jelen-értelmezés jelenik meg benne, hanem Bene szándéka szerint az egyszerű ember. Az a mindennapi ember (Heller Ágnes), aki ha nem ismeri fel a létét meghatározó szituációt, akkor nem is lesz ura annak. (Ezt Kölcsey is megírta a Parainesis… című művében). Ha pedig nem lesz ura, akkor sodortatni fog a történésekben. Nem a horatiusi szándékkal íródott a mű − szerencsére hiányzik belőle mind a didaktikusság, mind a szórakoztatás −, hanem az arisztotelészi miméziszt megvalósítva: az ember ilyen, ilyenné válhat. Bízom az olvasók érdeklődésében, várjuk Bene Zoltán újabb alkotását!