Spanyolnátha művészeti folyóirat

Reichert Gábor

A megalapozatlan illúziók országa

Spiró György: Tavaszi Tárlat
Magvető, Bp., 2010

 

 

Fátray Gyula, a Tavaszi Tárlat hőse jó néhány világirodalmi és filmtörténeti előképet tudhat magáénak. Ott van mindjárt Kafka A per-ének Josef K.-ja, aki Fátrayhoz hasonlóan nem tudja, miért is vonták eljárás alá, története előrehaladtával azonban fokozatosan szembesül önnön gyengeségével és környezete gyarlóságával. Fátray „rokona" A tanú Pelikán elvtársa is: az egyszerű gátőr minden tőle telhetőt megtett azért, hogy az épülő szocializmus hasznos tagja legyen, ám a rendszer hullámai szeszélyesen ide-oda sodorták, ahogy Fátray is félig-meddig tudatlanul kerül kellemetlen helyzetébe. Spiró György új regényének hőse végső sorsának kimenetelét illetően azonban az 1984 Winstonjával mutat kétségbeejtő hasonlóságot: azért kétségbeejtő ez a kapcsolat, mert míg Orwell regényét olvasva azzal vigasztalhatta magát korának befogadója, hogy az utópisztikus látomás valószínűleg nem fog teljes egészében megvalósulni, addig a Tavaszi Tárlat valós alapanyagból, megtörtént esetek alapján építkezik.

   Az 1956-os forradalmat aranyérbántalmak miatt kórházban átvészelő Fátray korának egy jellemző embertípusát testesíti meg: a zsidó kispolgári családba született férfi szülei áldozatos munkájának köszönhetően elvégezte a műszaki egyetemet, majd a háború után, amely szinte teljes rokonságának életét követelte, a munkásmozgalom vonzáskörébe került; a fordulat után pedig az új, épülő társadalom megbecsült, mégis teljesen jelentéktelen elemévé válik. Nem mondhatni azonban, hogy még történetünk idején is a rendszer feltétlen híve lenne, hisz a személyi kultuszból és a koncepciós perek rettegéséből láthatóan végképp kiábrándult, s a sztálinista magyar vezetés felszámolása után a rendszer konszolidációját várja. Véleményét azonban oly sok kortársához hasonlóan megtartja magának, s saját és családja boldogulását szem előtt tartva igyekszik kimaradni minden politikai megmozdulásból. Éppen ezért utólag örül is annak, hogy betegsége miatt nem tudott részt venni az októberi eseményekben − egy a forradalom után megjelent újságcikkben azonban épp csak megemlítik a nevét, aminek hatására egy koncepciós per veszélye kezdi fenyegetni. Fátray teljesen hétköznapi figura, semmiben sem jobb, rosszabb vagy különlegesebb, mint bárki más − talán éppen ezért az elbeszélő az egész műben végig a „hősünk" megnevezéssel illeti. Ezzel a megszólítással a befogadóhoz közelíti, mintegy önkényesen a befogadó szemléletével azonosítja cselekedeteit, személyiségét. Implicite azt fejezi ki: Fátray akármelyikünk lehetne.

   A Tavaszi Tárlat nem az 56-os regények sorát gyarapítja, hiszen, bár a cselekmény a forradalom napjaiban veszi kezdetét, a hangsúly az 1956 végén − 1957 elején kezdődő megtorlások zavaros időszakára helyeződik. A regény jól ábrázolja azt a bizonytalanságot, ami a párt átalakulását, Kádár hatalomra jutását követően övezte a magyar társadalmat: „Még nem lehetett tudni, milyen lesz az új rendszer, ha lesz, mit fog pontosan követelni, és mit hogyan fog büntetni" − mondja az omnipotens elbeszélő (129.). A Kádár-rendszerről ma is forgalomban lévő sztereotípiák egy része a puha diktatúrával és a „gulyáskommunizmussal" azonosítja a rendszerváltást megelőző több mint három évtizedet, s hajlamosak megfeledkezni a rendszer geneziséről, vagyis a forradalom eltiprásáról és az azt követő koncepciós perek Rákosi-rendszert idéző barbarizmusáról. A regény szemléletmódjának egyik nyilvánvaló szándéka, hogy feloldja azt az éles cezúrát, ami az utókor tudatában elválasztja egymástól a két hatalmi berendezkedést, s a szereplők gondolatain, cselekedetein keresztül jól érzékelhető, hogy a rákosista uralom idejéről megőrzött beidegződések (az „adminisztratív módszerektől" való félelem, a rendszer iránti lojalitás bizonyításának állandó kényszere stb.) még 1956 után is ott munkálnak az emberek tudatában. Fátray és felesége, Kati, bár eleinte nem képesek elfogadni, hogy az 50-es évek elejének eljárásai még mindig nem tűntek el a magyar „igazságszolgáltatásból", egy idő után belátják, hogy elengedhetetlen számukra az akkori túlélési módszerek felelevenítése. Szász Lali, Fátray ügyvéd barátja nyitja fel végképp hősünk szemét a megújuló hatalom régimódi működését illetően:

„− Ne mondj ilyeneket, Lali! Ez nem a Rákosi-korszak!

− Hanem micsoda?

− De hát akkor ezek koncepciós perek! Kirakatperek, már megint!

− Hát persze.

− De ez annyira átlátszó!

− Az nem baj. Sőt. Hadd szarjanak be a népek. Semmi sem számít, csak per legyen. Terror legyen, és senki, semmilyen osztály, semmilyen réteg ne érezhesse biztonságban magát. Néhány kirakatper megteszi. Még a Nagy Imre-per előtt." (231.)

   A kötet címéül szolgáló 1957-es Tavaszi Tárlat tulajdonképpen a regényben is vázolt magyar közéleti állapotok kicsinyített mása. Az októberi események utáni átmeneti zűrzavart „félreértve" a Műcsarnok vezetése hosszú évek után először próbált meg nyitni a szocialista művészettől eltérő irányzatok felé. Az addigi válogatási rendszert demokratizálták, s jópár, korábban megbélyegzett képzőművész alkotásai szerepelhettek a kiállításon. Hősünk felesége a tárlat munkatársa, akinek vívódásain keresztül nyomon követhetjük, hogyan oszlik szét a művészeti életben (is) a demokratikus átrendeződés, a művészi szabadság illúziója. A Tavaszi Tárlat, bár a közönség előtt nagy sikert aratott, nem felelt meg a párt művészeti ideológiájának, így az engedetlenségért itt is fejeknek kellett hullaniuk. A forradalom utáni első „szabad" képzőművészeti kiállítás sorsa hűen tükrözi a regényben boncolgatott átmeneti helyzet visszásságát: sem az alakuló kádári-aczéli kultúrpolitika, sem a művészek nincsenek tisztában a betartandó szabályokkal. Ahogy a forradalom hónapjaiban, úgy a tárlat bemutatásának ideje alatt is a kezdeti felszabadító lelkesedést a hatalom durva beavatkozása töri le. Az 1957-es Tavaszi Tárlat elmarasztalása a képmutató rendszer működésének metaforája a regényben.    

   Spiró regényének erőssége a történelmi hitelességet (a szerző életművének közismerten fontos fogalma az epikai hitel) a fikcióval tökéletes arányban vegyítő írói eljárásban rejlik. A fiktív szereplők mellett olyan valós személyek is előkerülnek, mint Biszku Béla, Marosán György, vagy a korabeli képzőművészeti élet jelentős képviselői, úgy mint Makrisz Agamemnon, Pogány Ödön Gábor és sorolhatnánk. Különösen érdekes a fikciós és történeti szálak összefonódása, így például Makrisz és Fátray feleségének rövid „románcának" elbeszélése, vagy Fátray találkozásai a Tervhivatal vezetőivel. Ez a poétikai eljárás a korábbi Spiró-regényekre is jellemző volt − gondoljunk csak a Fogság főhősének találkozására Jézussal −, a kortárs magyar irodalomban pedig Kondor Vilmos is hasonló módszerrel dolgozik (krimisorozatának utolsó darabja pedig épp 1956-ban fog játszódni!). A történelmi pontosság a szöveg nyelvezetében is jól érzékelhető: tökéletesen beszéli az 1950-es évek pártzsargonját, a szereplők megnyilvánulásai, sőt gondolataik rendeződése is jól követik a korszak (feltételezhető) észjárását.

   A (mégoly élethű) történelmi háttér azonban érzésem szerint bizonyos esetekben pusztán ürügyül szolgál a szerző közismerten negatív világképének kinyilvánításához. Akárcsak az 1984 hőse, Winston, úgy Fátray is oldalakon át húzódó belső monológokban fokozatosan jut el a rendszer kegyetlenségének felismeréséig. Fátray azonban nem áll itt meg, s az ország állapotairól alkotott lesújtó véleményét a múltra és a jövőre egyaránt kiterjeszti: „Merő irigység ez a mocsári világ, víz alá rejtőznek, és följelentik azt, aki a nádszálon keresztül óránként eggyel többször veszi a levegőt. [...] Ezt tanulta a nép ezer évig, és ez valódi tudás, nem pedig homályos, időleges, foszlékony elvek és eszmék. [...] Ez a Magyarország: a szolgaság és a terror országa, a nyomor és a rosszindulat országa, a hazug önképek és a megalapozatlan illúziók országa, örök." (250.) Alapvetően nem lenne gond (sőt), ha a regény valamilyen módon reflektálna saját korára, ám a fenti idézethez hasonló nyilvánvaló utalások számomra túlzottan szájbarágósnak tűnnek.

   Persze a regény szerkezeti koncepciójának szempontjából érthetővé válik ez a jövőbe mutató negatív állásfoglalás, hiszen a befejezés szocialista giccsjelenete nem sok jóval kecsegtet: Fátray, bár az őt ért atrocitások hatására végképp kiábrándul a magyar valóságból, mégis kénytelen együttműködni az alakuló „szép új világgal" (ahogy tették azt sokan mások is, el nem ítélhető módon). S ha már más választása nincs, legalább megpróbál jó képet vágni hozzá.