Spanyolnátha művészeti folyóirat

Ficsor Benedek

Álomgyári középszer

Eredet (Inception) − rendezte Christopher Nolan, 2010

Az akciójelenetek egyik sajátossága a végtelenített tíz másodperc. Ketyeg az óra, az idő átalakul, elszakad a tényleges cselekmény és a néző számára felépített filmvilág ideje. De a két sík közti távolság, amely feltehetően az izgalom fokozása miatt vált kötelező elemmé, inkább üres térként ékelődött a narrációba anélkül, hogy tényleges funkcióját betöltötte volna. Eddig. Christopher Nolan filmje ugyanis úgy terjeszti ki az inkriminált tíz másodpercet közel egy órára, hogy a gesztus, amellett, hogy egy pillanatra sem tűnik felesleges, öncélú bűvészkedésnek, új lehetőségeket teremt az elbeszélés idejének ábrázolására. Ebből a szempontból valóban mérföldkő lehet az Eredet, minden más tekintetben csupán egy fölöttébb látványos hollywoodi produkció, annak minden hátrányával.

           

Álmok, párhuzamos univerzum, mátrix − a valóságtól elszakadni vágyó alkotói elme kimeríthetetlen, de a szükségszerű összefüggések miatt nehéz a lehetséges világokat újszerűen ábrázolni. Nolan bizonyította már, hogy bármilyen alapanyagból képes innovatív filmet készíteni − elég csak a Batman-széria felélesztésére gondolni −, és azt is, hogy ha valamihez hozzányúl, óhatatlanul rajta hagyja a kézjegyét. Még a (stúdió által összehozott forgatókönyv hibái miatt) leggyengébbnek tartott filmje, az Álmatlanság is összetéveszthetetlenül nolani munka. Persze az életműből kötelezően a Mementót kell kiemelni, ha már innovációról esik szó, hiszen a 2000-ben bemutatott, azóta kultfilmmé avanzsált alkotás alaposan kitágította a filmes elbeszélés lehetőségeit. A fordított narráció az emlékezet és történetmondás paradox viszonyát tematizálta, és úgy tudta felülírni a műfaj kötött szabályait, hogy közben tökéletesen tiszteletben tartotta azokat. És végső soron a legnagyobb üzleti sikernek bizonyult Batman-filmek esetében sem tett mást: a zsánert a saját képére alkotta. Kultusz, innováció, kasszasiker − komoly elvárásokkal tekinthettünk az Eredet elé.

 

Nolan fanatizmusa és kreativitása lehengerlő alkotásokat eredményez, különösen, ha minden feltétel adott. Nos, új filmje készítésekor minden együtt volt. A hatalmas költségvetés, az elsőrangú színészek és a rendező által tíz évig finomított forgatókönyv sejtetni engedték: csak valami váratlan tragédia teheti tönkre a filmet. Mert annak ellenére, hogy mindez eddig természetesen csak a látszat és a készítés folyamata lényegesen összetettebb, a néző hajlamos elhinni, hogy egy olyan rendező, mint Nolan, egyszerűen nem hibázhat. Nos, nem hibázott. Az Eredet mégsem lett jó. Vagy elhagyva ezt a semmitmondó (és egyszerre mindent meghatározó) jelzőt: nem tart akkora távolságot a repkedős, lövöldözős, ál-filozófiával ügyeskedő akciófilmektől, mint elődei (Batman: Kezdődik, A sötét lovag), és meg sem közelíti a Memento reflexív narrációjának színvonalát. Egy minden hiányossága ellenére is tisztességesen összerakott, szórakoztató film, de közel sem mestermű. Vagyis hibáról, tragédiáról kár lenne beszélni, talán csak az elszalasztott lehetőség fájdalmas.

Mert a film időkezelését elnézve óhatatlanul is felmerül a nézőben, hogy ha Nolan így képes ötvözni a látványelemeket a gondolatisággal, a teljesen öncélú verekedést és golyózáport úgy foglalva bele az elbeszélésbe, hogy az egyszerre jelenítse meg a maga brutálisan értelmetlen világát és az akciókba rejtett idősíkokat, akkor vajon miért borul fel a kompozíció egészének egyensúlya. Miért veszik át az uralmat a látványos, de végtelenül üres megoldások, ha bizonyos epizódok alapján egyértelműnek tűnik, hogy a film vizualitásának ereje az eltérő regiszterek harmonizálásán múlik.

 

Dominic Cobb a történet szerint álmokba tör be, hogy az ipari kémkedés e szofisztikált és futurisztikus módszerével információt lopjon megbízói számára. Munkájának valódi mestere lehet, a néző mégis egy kudarccal végződő akcióban találkozik először a Leonardo DiCaprio által megformált figurával. Az ügynök egy rosszul megtervezett díszlet miatt lebukik és menekülni kényszerül, az álomban és a valóságban egyaránt. Célpontja azonban rátalál, de bosszú helyett alkut ajánl: ha a tolvaj sikeresen végrehajt egy beültetést − vagyis lopás helyett ezúttal elhelyez egy gondolatot a célszemély agyában, innen az eredeti cím: Inception − nem hogy bántódása nem esik, a befolyásos üzletember elintézi, hogy a hatóságok elől folyamatosan menekülni kényszerülő ügynök végre hazatérhessen gyermekeihez. Cobb-ot feleségének meggyilkolása miatt körözik, mióta gyerekeit hátrahagyva elhagyta hazáját. A motiváció és a küldetés világos, és meglehetősen egyszerű. Hiszen annak ellenére, hogy az álmokban turkáló tolvaj képe újszerűnek hat, annyi de annyi helyen találkozhattunk már ezzel a toposszal, hogy Nolan ötletét csupán a kidolgozás és a látvány teheti valóban eredetivé. Pontosabban az egymásra épülő és egymásba forduló álmok rétegeinek ábrázolása feledtetheti a helyenként önkényesen megállapított és kifejtetlenül hagyott, máshol egyszerűen értelmetlen szabályok által vezérelt történet hibáit.

Mi alapján rendezhetők be az álmok, hogyan lép be valaki egy másik ember fejébe, hogy működik az altató rendszer, mi a funkciója a tolvajt támogató karaktereknek és mit keresnek ugyanabban az álomban, ha valaki irányít egy álmot, hogyan lehet képes mégis elszenvedni a célszemély védelmi mechanizmusának ellentámadását, ha mégsem irányítja, akkor mi alapján épül fel egy álom, miért rendezett, lineáris, tervszerű minden egyes álom, hogyan lehet a valóság elemeinek logikus következménye az álmokban, honnan ered és high-tech felszerelés nélkül miként lehet rálelni a megfelelő módszerre? Csak néhány azok közül a kérdések közül, melyeket a film megválaszolatlanul hagy. Kapunk egy közepesen átélhető alaphelyzetet és egy arról egyre jobban leszakadó áltudományos, álintellektuális sztorit, minden különösebb indoklás nélkül. A racionalizált álmok nagyon látványosak, de önmagukban nem magyarázzák meg a film tényeit. Még rosszabb a helyzet, ha a saját tapasztalataink alapján próbáljuk kikövetkeztetni az álomvilágok eseményeinek lehetséges következményeit. A szereplők magabiztos kijelentéseit (az álomrétegek idődimenziójára vonatkozóan például) nagyon nehéz komolyan venni, ha valaki a saját álmait alapul véve próbálja beleélni magát a tolvajok helyzetébe. De még ha a tények elfogadásához nem is kellenek feltétlenül magyarázatok, az emberi elme titokzatos és egészében uralhatatlan működését célszerű folyamatnak tekinteni és akként ábrázolni felelőtlen gesztus.

 

Az indokolatlanul szimpla narráció mégis tartogat valamit a befogadó számára. Valami olyasmit, ami néhány képsort nem csak emlékezetessé, de talán filmtörténetivé is tehet. Az egyes álomrétegek közötti különbség elsősorban az idő múlásában fejezhető ki, minél mélyebbre mennek − álom az álomban − annál hosszabbnak tűnik a valóságban mért egyetlen másodperc. Ha ezt a szabályt (vagyis a szabályszerűen hatványozódó időtartamot) elfogadjuk, a film második fele valódi élményt jelenthet. Ez a bő egy óra ugyanis arról szól, hogy egy furgon a hídról a folyóba zuhan. Tíz másodperc, ami az álmok világait összeszorozva hatványozott feszültséggel tölti meg az egymásba fonódó akció-orgiát.

Ám hiába a lélegzetelállító koreográfia, az időkezelés nem képes leplezni a hiányosságokat. A bravúros megoldás nem viheti el az egész filmet, amely így menthetetlenül igazodik az alaphelyzet középszerűségéhez. Ez a mérce persze csak a rendezőre szabva érvényes, vagyis az Eredet a Memento vagy A sötét lovag tükrében nevezhető középszerűnek. Egy plázamoziban minden igényt kielégítő szórakozás, de Nolan aligha ezt tűzte ki célul.

Mintha a hosszú évek alatt kidolgozott világnak csupán egy része kelt volna életre a vásznon, minden egyéb tölteléknek tűnik, amivel a rétegek között tátongó szakadékot próbálták eltüntetni, látszat-gondolatok, sehova sem köthető párbeszédek, alulértelmezett szituációk, mind csak arra jók, hogy összetartsák a széthulló struktúrát. És a film ugyan végül mégsem esik darabokra, a különböző funkciójú elemeket egyértelműen el lehet különíteni egymástól. Így aztán akármit emelünk is ki a filmből, a visszafogott, ezért nagyon is szerethető színészi játéktól (Tom Bereneger vagy Pete Postlethwaite szerepei!) kezdve a látványon át (mindent az eredeti helyszínen forgattak) egészen a zenei megoldásokig, mindent mélyen áthat a hiány keserű érzése.

Hiába igazságtalan, mégiscsak indokolt eljárás egyetlen aspektusra koncentrálva ítéletet mondani, hiszen a szétesés lehetősége a film minden szintjét átjárja. Ez azonban nem feledtetheti el a nézővel, hogy a következetlenül (vagy aránytalanul) adagolt összetevők között milyen értékek rejtőznek. Az idő ábrázolásán kívül a klasszikus jelenetek újraalkotása vagy a zenei betét ravasz ciklikussága is megérdemelne egy önálló elemzést. Az utalások Ian Flamming James Bondjára vagy Edith Piaf slágerének beépítése (és pikáns viszonya a filmbeli végzet asszonyát játszó Marion Cotillard-ral, aki éppen a Piaf című filmért kapott Oscar-díjat), új szinteket nyitnak az értelmezésben, de nem változtatják meg azt alapvetően. Vagyis az Eredet minden finesz ellenére is megmarad az ügyes, de közel sem kimagasló produkciók szintjén.