Spanyolnátha művészeti folyóirat

Zsille Gábor

Szélljegyzet

                                 Széll Zsófiának

Ez a lány tétován határozott.

Erélyesen galamblelkű.

Körülményesen szókimondó.

Kerek perec óvatos.

Ez a lány egy nő. Gyermeki felnőtt.

Nem tréfálok, komolyan vicces.

Egyszerre összetett és nyilvánvaló,

megfejtendő homály és fény,

napnál világosabb éji tünemény.

Beszédesen hallgatag, félénken

tolakodó, választékosan egyhangú,

szalonképtelen és kifinomult,

egyszerűen bonyolult.

Egy gigászi körmondat közepén

egységből kétségbe esik,

karját széttárja, leejti,

fél szemmel a mennyezetre,

a másikkal lefelé néz.

Azt hiszem, nyeglén régimódi,

kissé nehéz lenne eldöntenem,

vajon liberálisan konzervatív

vagy konzervatívan liberális −

világnézetileg semleges,

szóval hiszi, hogy nem hisz abban,

aki lehet, hogy nincs, de van.

Ez a lány talány. Nem silány.

Ez a nő feltűnő.

Adott esetben szívesen megbotránkoztat,

persze csakis illemtudóan

és az elvárható, megfelelő stílusban.

Holdfényes éjszakákon, szobája rejtekén

valószínűleg romantikus.

Van benne valami. Sötét csillogás.

Például amikor kilépünk egy bérházból

és megáll az őszies áprilisban,

megszorítja a kezem, ez jó,

közben csillog a szeme, ez finom,

majd csillogni kezd a haja,

aztán a nedves ajka, és látom,

körülötte hirtelen minden csillog,

csillogni kezd az esőben

a járda nedves pofája,

a parkoló kocsik teteje,

és állunk a tömény csillogásban,

a belvárosi társas magányban

másodpercekre kimerevítve.

Legszívesebben megcsókolnám,

legszívesebben elfutnék.