Spanyolnátha művészeti folyóirat

Lesi Zoltán

Trükkasztal: Huszárik Zoltán és Bódy Gábor

                           „...Poroszkálnak, visszatekintenek, ahová mennek, az már az út vége...

                           ...Utcakövek, utcakövek, csak a zajt adják a tétova lábak alá...

                           ...Bazaltsziklák, salakpiroslások halottkamrákká válnak...

                           ...Zablák, kötőfékek, kengyelvasak, múzeumok pihenőhelyei.

                           ...Templomhajók néma csarnokain, falak, padsorok magányán,

                           üvegablakok szentgyörgy táltosai...

                           ...Lesznek koponyák, lábszárcsontok, mellkasok tömlöcei...

                           ...Társa a volt vitéznek egy sírba temetve...

                           ...Csattan a kirner, zuhan a ló..."

                           (Az Elégia című film eredeti forgatókönyvéből)

 

Hiába sír a szalmatető. Mehetsz vissza Terkához, én ugyan nem bíbelődöm a temetéseddel. A Szindbád az emlékezésre való emlékezés álomszerű filmje (Nagy, 1971). Minden embernek elölről kezdenie az életet, mezítelenül. Csak a fejét fölfele hordozó ember nem ismeri a holnapot.

Arra a kérdésre, hogy miről szokott álmodni Bódy Gábor azt felelte: „Én vagyok az életem álma."

Bocsássatok meg nekem, az én álmomban az erősen stilizált tárgyak túlságosan vonzzák a költői beszédet és nehezen találnak arra, ami száraz és kimerítő. A véletlen műve, de számomra az Avas dombja valami hasonlót jelenthet mint a weöresi alakok, Laci és Psyché számára, akik itt ismerkedtek, tanultak verselni, bár ami nekik egy életre szóló kapcsolat, nekem mindössze néhány találkozás. Szóval ne kérjétek rajtam számon, ha nem szereztem helyismeretet, nem ismertem meg a környék kiskocsmáit, akkor még Nárczis történetét sem ismertem. Azt sem tudtam, hogy a Psyché éppen a hiányzó női költészetünk pótlására tett kísérlet, és nem gondoltam az archaikus ortográfiára, mint  elidegenítési eszközre sem. Akkor még nem gondoltam a diplomamunkámra, a weöresi szonetteket elemző számítógépes program semmilyen tervben nem létezett.

Huszárik diplomafilmje mindössze néhány percnyi játék (Huszárik, 1959), amíg a börtöncella padlóján végigvonul a négyzetrácsos fény. Ennyi idő épp elég, hogy a rabok néhányat lépjenek a kenyérből gyúrt sakkfigurákkal. Egy riportfilmben említi, festőnek indult, de érdekelte az irodalom, a néprajz is, a filmet, mint ezek összegzéséhez adott eszközt használta. A film, mint a Budapesti mesék (Szabó, 1976) sárga villamosa, amire fölugrálnak az emberek, mielőtt a szürke házak között végigrohan az utcán, esőben, alkonyatban. Huszárikot a nagyon különböző fogalmak, képek egymás mellé kerülése, kölcsönhatása izgatta Elégia című rövidfilmben. A szabadon száguldó, megtorpanó lovak, zaklatott lófejek, ősi barlangrajzok, ősi sírhelyek képei, majd a szuperközeliben fölvett, kimerevített lófejek, a repedezett aszfalt képei pergő ritmusban (Durkó Zsolt zenéjére) váltják egymást. Az Elégia - az alkotók (Huszárik, Tóth, Durkó, Morell) meghatározása szerint - három tételes lírai vallomás. Az eredeti terveikben a csodateremtés, a születés misztériumának, a föld embrió-mozgásának képi jegyei jelentek volna meg az első tételben, ehhez képest egy vesztésre ítélt táj motívumai torlódnak egymásra. Az első percektől világos az áldozatra szántak rejtett haladáskényszere, a Kádár-rezsim falukollektivizálása, a több százezernyi ló kényszervágása, de ennek ellenére a figyelem a feszültség, az érzékiség torlódása miatt végig kitart.

Bódy több filmjére is jellemző a hang torzítása, az elrajzolt kompozíció, a harsány színezés, amely képfelületeket választ le, szakít ki a nagyobb képtartományból. A színész jellé redukálása, ahol a filmbeli szerep és az azt játszó konkrét személyiség egyszerre van jelen, ez akár egy vallomás a saját, minden szerepjátékon átütő személyéről: nincs mismásolás, hanem belső ütközések, ütközetek vannak, szilánkos felszín, amely időnként szabálytalan, fénylő kristállyá változik. Bódy diplomafilmje, az Amerikai anzix tépett lapjai, fényvágása, roncsolt prefilmes fakturája elsősorban a film experimentális karakterét emelik ki. A központi téma eltolódik a 48-as emigránsokról, akikkel a filmet megelőzően évekig foglalkozott, a térképkészítésre vagyis a filmnyelvre. Az egész életműhöz kapunk itt szótárt, amelyet végigkísér a képakadályok felállítása. Minden kép jel, méghozzá nem önmagában véve az, hanem a használat, a kifejezés teszi azzá. Az eleve adott és a szerzett jelentés egyébként szétválaszthatatlan elemeit szemlélteti az akadályoztatás, a fotografikusan rögzített képek manipulációja (Gelencsér, 2006). Az Anzix esetében a trükkasztalon, a Psychénél a díszletek és a világítás segítségével már a felvétel pillanatában, s végül a Kutya éji dalában a szűrőzésen és világításon túl a különféle képrögzítési technikák (36 mm, super 8, video) használatával idegeníti el a filmet a különálló képkockák eredeti jelentésétől.

A Szindbádban az álomszerűség képzetét kelti a folytonosan egymásba játszó múlt, jelen és jövő (Huszárik, 1971). A filmnek se eleje, se vége, bár a keretes szerkezet az ellenkező illúziót kelti. Lehetséges olyan kérdés, hogy Szindbád életének melyik időszakában játszódik a film? Szindbád számára nincs különbség a tegnap és a tegnapelőtt között, az ifjúi évek és a halálközeli pillanatok között. Szindbád magánya megrendítő élményünk. Pedig magáról a magányról egy szó sem esik a filmben. És mégis, minden megnyilvánulásában fölfedezzük. Szindbád magányos, mert bekerítette az idő. A filmet akár úgy is fölfoghatjuk, mint Szindbád sikertelen küzdelmét azért, hogy rendet teremtsen az időben. Csakhogy Szindbád képtelen rá (Zalán, 1982).

Weöres egy létezett (Ungvárnémeti-Tóth László) és egy sosem volt alakot (Lónyay Erzsébet) tesz teljesen valóságosan egymás mellé a Nárcisz és Psychében (Bódy, 1980). Ez a női absztraktság, elérhetetlenség remekül megfeleltethető a mítosz Echói szerepének. A eredeti mű szándékától nem idegen értelmezés, szerint mind Lónyay Erzsébet, mind a reformer Zedlitz báró valóságosan is létezett Tóth László költői hangjai. Több történelmi koron átívelő film ez, Napóleon korától a második világháborút megelőző időszakig kapunk válogatott kóstolót (Ulrich, 2004). A tizennyolcadik századi jelmezek, a díszletek állandóan jelen vannak, ebbe mintegy beágyazódnak a későbbi korok motívumai, néha jelzésszerűen (pl. egy telefonbeszélgetésben Hitler hangját halljuk), néha egy teljes epizódban látunk meztelen emberi testekből épített installációkat, 48-as országgyűlést, harci teherautókat, Marleen Dietricht halljuk énekelni. A színészek alig öregszenek és film cselekménye is lineáris, talán ez is erősíti a film színházi jellegét. Ungvárnémeti, mint a magyar Hölderlin, akinek csak a vándorlás, a dohos, szuterén egérlukak jutnak, nem éri meg a Neckar parti nyugalmat.

Bódy nagy játékfilmjei általánosságban akár ritmust, színész vagy eszközhasználatot, időfelfogást, motívumokat, elméleti-filozófiai hozzáállást tekintve kb. lóugrásra, elég távol vannak Huszárikétól. De Szindbádot ez nem érdekli, csak arról mesél, hogy, mire kitavaszodik és a nők zsebkendője tele lesz a szerelem náthájával, elmegyünk az óbudai hegyek közé. Lóvasúttal megyünk át a Dunán, a híd majd zörög, dübörög, a kocsi tülköl. Velünk szemben ül egy vidéki házaspár és folyton azt kérdezi, messze van még a Császár-fürdő. A Széna térnél egy földbevájt kiskocsmából harmónika szól, de mi nem szállunk le.

 

 

 

Irodalom:

 

Bódy Gábor: Nárcisz és Psyché. játékfilm, Hunnia Stúdió, 35 mm, színes, Dolby sztereó, egyrészes külföldi verzió, 140', kétrészes magyar verzió 210', háromrészes tévéverzió 270', Budapest, 1980

 

Bódy Gábor: Amerikai Anzix. kísérleti játékfilm, Balázs Béla Stúdió, ff., 25 mm, 104', Budapest, 1975

 

Forgács András: A személy, mint műalkotás: Bódy éji dala. Filmvilág, Budapest, 2006. november

 

Gelencsér Gábor: A kozmikus szem mozgástanulmányai. Hommage à Bódy Gábor Ludwig Museum, Budapest, 2006. szeptember

 

Huszárik Zoltán: Játék. Budapest, 1959

 

Huszárik Zoltán: Elégia. rövidfilm, Balázs Béla Stúdió, színes, 16', Budapest, 1965

 

Huszárik Zoltán: Szindbád. játékfilm, Mafilm Stúdió 1., színes, 90', Budapest, 1971

 

Nagy Péter: Szindbád. Filmvilág, Budapest, 1971. december 1.

 

Szabó István: Budapesti mesék. játékfilm, Hunnia Stúdió, színes, 84', Budapest, 1976

 

Ulrich Gregor: Bódy Gábor A hetvenes és a nyolcvanas évek európai filmművészetének legkiemelkedőbb tehetsége. Filmex V., Tokyo, 2004

 

Zalán Vince: Egy kelet-európai képíró. Filmvilág, Budapest, 1982 január