Spanyolnátha művészeti folyóirat

Éget verő

Vége az űrnek. Elföldelik, fedik le, ne tudja az ember. Ül majd, a nagyon sok tudás elfoszlik, mint a száradó kalácsgöb a tartóban. Vége, hiába görbülhet felfelé a tér, csak a horizontra feszülhet s nem tovább. Eltartása lesz minden emberi szemnek.
Nagykerek a világ, és sültcipó illata van, mondja a néző a hallgató embernek, de finom! De finom elhajlása van a kereknek. De szűk ez a szoba a kalácsillatnak! Kirakni a szabadba és felnézni, hogy száll, gyere, barátom!
Kérlek szépen, hajszálvékonyan illessz mindent az éghez, boltja le ne szakadjon, mert akkor vége! Vége lesz, s az illat halott orrlyukainkba már nem simul.
S akkor megkérdezi a halló a látót: s a fény? Akár az odaégett kalács...