Spanyolnátha művészeti folyóirat

Bene Zoltán

Bőrspantalló

...a spanomtól kaptam ezt a nacit, azóta úgy hívom: spantalló. Spandorfban ismerkedtünk meg amúgy, Spandoránál. Spandauból jöttem épp, egy pár órára csak, valami régi ügyet rendezni, mindegy is, mit. Nemrég szabadultam a kaptárból, örültem, hogy nem kell spankrációzni feszt az életemért, se spancser módra meghunyászkodni, ha nincs más lehetőség. A spanom, aki akkor még tulajdonképpen nem is volt az, de attól még Spanyolországból tartott hazafelé, szóval a leendő spanom, amikor találkoztunk, Spandoránál ült s pancsolt bort ivott üvegkancsóból. Igazából ez tetszett meg benne, ez lett a végzetem, ez a szokása. A pohara érintetlenül állt előtte, s pancsóval a nyakában nyelt, csak nyelt egyre, a gigája fel-alá szaladgált a nyakán, de a kancsóból ivott, egyenesen a kancsóból, nem kecmecelt, nem finomkodott. S panamakalapot viselt eközben, bármennyire is ódivatú viseletnek számít. Odaültem hozzá. Nem örült, úgy tűnt. Először úgy tetszett, nem örvend nekem. Aztán mégis összehaverkodtunk, ő a hispánokról mesélt, akiket nem kedvelt, én meg a kaptárról, amit egyikünk sem komált, végül azt mondtuk egymásnak, spangyát rá, azaz mindenre, azzal elmentünk egy kupiba. Ő javasolta, vagy én, nem emlékszem. Úgy lejtettünk végig az utcán, akár Stan s Pan, ő az előbbi, én a másik, testalkatunk után, tudják. Estalkatunk pedig a kanosság volt egyébiránt, a bordélyba sem másért mentünk, mint ezt az égető szükséget csillapítani. A bordély borbélyüzletből nyílt, s Pankota jutott erről az eszembe, ahol a kozmetikus boltja tölt be hasonló szerepet. A spanom egy anorexiás lányt választott, én meg egy drabálisat, az ellentétek vonzottak minket. Egy órát fizettünk előre, s Pantaleón, a kopasz, erős venezuelai származású kidobóember az ötvenhetedik percben vadul dörömbölt az ajtókon, nehogy ingyen másodpercekre tehessünk szert. Nem bántuk, a sliccünket húzgálva távoztunk, s pantosan hatvanpercnyi kedvtöltés után hagytuk el a szobát. Eme közös kaland első hófordulójára kaptam a spantallót. Az addig eltelt hónapban sokat lógtunk együtt, sülve és főve, ha úgy tetszik. Tetszett. A spantalló is, mikor kaptam. Három hete. S csak két hete kezdett viszketni. Ahányszor felhúztam, viszketett. Vakartam. Egy hete már égetett is, mikor belebújtam. Nyomban megpróbáltam lecibálni. Nem sikerült. Ma reggel nem bírtam tovább, elmentem a rendelőbe. Az orvos hosszas szöszölés után megállapította, hogy a spantalló anyaga és a bőröm immáron különös ötvözetet alkot, kvázi eggyé vált. Felhívtam rögvest a spanom, nem vette föl. Hazamentem, sírtam, s pank zenét hallgattam üvöltve, rám hívták a zsarukat. Először azt hitték, spantáziadús vagyok, csak mikor megmutattam a lábaimba olvadt spantallómat, amely örökre részemmé vált, csak akkor kezdtek röhögni. Úgy kell nekem, mondták, bőrspantalló! Lábbőrspantalló! Ordítottam dühömben és elkeseredésemben, nyakamba vettem a várost, kerestem a spanom, nem leltem sehol. Megölöm, hörögtem, megölöm, kinyuvasztom! Nem akadtam nyomára. Most, egy perccel ezelőtt levelet hozott a posta. Ő írt. Egy szót csupán. Csupaszon egyetlen szót. De nem tudom elolvasni, nem értem. És közben szorítani kezd a bőrspantalló. Elindult a csontom felé...

 

 

Vírusgomb »                                              Vissza a HPSP04 főszövegére »