Spanyolnátha művészeti folyóirat

Sorbán Attila

A püspök úr pálinkát iszik

 

K. Vencel aggmenhelyi gondnok vallomásai kortárs történelmi eseményekről

 

részlet a 2. fejezetből 

Már elnézést, de roppant kíváncsi lennék arra, hogy mit is ír bele maga abba a jegyzőkönyvbe, mert, ugye, a végén alá kell majd írnom. Hogy aláírás előtt majd elolvashatom? Értem, de tudja meg, uram, nekem egyáltalán nem lesz kedvem elolvasni azt a jegyzőkönyvet. Nekem itt ugyanis egzisztenciális problémáim halmozódtak fel. Számomra a jelen aggasztó, a jövő meg teljesen bizonytalan. Most pedig ebbe a vedernyi forró vízbe teszek egy kicsit, csak pár cseppet ebből a zöld színű, erős szerből, s első nekifutásra felmosom vele az ebédlőt. Hagyom húsz percet a felületen, majd tiszta, langyos vízzel újra felmosok.
   Amúgy rettenetesen félek. Félek minden egyes szótól, amit kimondok. Félek a szavak véglegességétől. Mi lesz velem holnap? Mert ezt az otthont biztosan bezárják, s akkor a padlóim végleg eltűnnek. Nem lesz min járnom. És a macskám... Tudja, uram, volt egy nagy fekete-fehér kandúrom. Egy esős augusztusi napon találtam. Alig lehetett pár napos. A szemei még nem voltak nyitva. Ott nyávogott a hátsó kapu melletti bokorban. Biztosan elkeveredett az alomtól. Kerestem is a testvéreit, de az a furcsa az egészben, hogy sehol sem találtam meg őket. Ki tudja, miként jutott el a hátsó kapuig. Magamhoz vettem. Felneveltem. Ha tudná, mennyire ragaszkodott hozzám. Most pedig végleg elveszítettem. Nem is csoda, azok után, amik tegnap történtek. Rettenetesen félek.
   Tehát a vacsora. Titi bácsi, valamikori kapusedző feltűnően vidám volt. Egykor válogatott labdarúgóként elkényeztetett kedvence lehetett a tömegnek, s ez mindennapi viselkedésén is meglátszott. Amikor kilépett szobájából, úgy viselkedett, mintha ötvenezer ember figyelte volna minden mozdulatát. Érdekes, hogy akkor este a válogatott ünnepi öltönyét vette fel. Ezt csak az intézetbe érkezésének első napján tette meg. Kenyérbélből kis galacsint gyúrt, s azzal cselezgetett a pohár és a tányér között, majd hirtelen jobb kezének mutató ujjával maga felé pöckölte azt. A lövéseket széles mosollyal hárította. Tömpe ujjaival lefutott tányérja körül néhány tiszteletkört, lapos orra bevörösödött, barna, kerek arca egy pillanatra kigyúlt, szemeivel körbejárta emlékei stadionját, majd hirtelen nekiesett a csirkepörköltnek. Jóízűen tömte magába az ételt. Láthatóan hitt még a reflexeiben. Stefánia illem- és tánctanárt, aki vele szemben ült és kicsit bandzsított a bal szemére, kivételesen nem zavarta a bárdolatlanságnak ez az égbekiáltó megnyilvánulása. Elnéző magatartásának méltó háttere volt mályvaszínű, ünnepi ruhája, s ébenfa legyezője. Kinyitotta-becsukta, kinyitotta-becsukta, s közben Titi bácsi guruló galacsinját, s le-fel járó ádámcsutkáját nézte. Meg kell jegyeznem, nagyon méltóságosan tudott ülni ez a Stefánia az ócska asztal mellett. Hilgert Gáspár nyugalmazott mozigépész kopott öltönyében, félszeg tekintetével, kicsit meggörnyedve és erősen hunyorgatva kereste a kapcsolódási pontot a másik két asztaltársával.
   Salánki Emma, polgár és úrinő, illetve Szerafina, volt utcalány, majd madame, majd egy gazdag szappangyáros özvegye, bár megérkezésük óta egy asztalnál ültek, még soha nem néztek egymásra. Szerintem csak a közöttük tátongó szakadék éltette őket. Azon az estén viszont kölcsönös tisztelettel mérték fel egymás ékszereit és öltözékét. Mozdulatlanul, bepúderozott arccal, kirúzsozott ajkakkal, régi parfüm megmaradt illatát szórva néztek egymásra a gőzölgő csirkepörkölt fölött. Beesett arcukról az árnyék oszladozott, hideg, üveges szemükből pedig az érdeklődés halvány fénye szivárgott ki. Leon úr, a betegnyugdíjas költő és kivénhedt lapszerkesztő ráncos, májfoltos, igen sápadt arca sugárzott a boldogságtól. Végre történt valami az asztalánál. Talán évek óta erre az ihletett pillanatra várt. A zsebéből sebtében elővett valami összegyűrt papírlapot, s egy kihegyezetlen ceruzával lázasan jegyzetelt rá. Körmeit megint nem vágta le, s vékony piszokcsíkok bújtak meg alattuk. Barna bársonymellénye lehetett a legjobb ruhadarabja, mert eddig még soha nem láttam rajta, de az ingje már tíz évvel ezelőtt sem volt fehér, bár valószínűleg annak vásárolta.
   Bárki Elemér, nyugalmazott városi tanácsos és megfáradt dzsentri hűvös eleganciával törölgette lornyonját egy narancssárga szalvétával. Fenyőmintás fekete öltöny, fekete selyemmellény és egy kirívóan fehér, orosz gallérú ing volt rajta. Valahonnan megmaradhatott neki egy kis fekete hajfesték, amit rossz időkre tartogathatott. Egész délutánját ezzel töltötte, de talán azért, mert vagy túl régi vagy túl kevés volt a festék, haja inkább tűnt kormosnak, mint feketének. Bárki Elemér mindig nagyon méltóságos volt és mindig nagyon éhes. E kettőt ritkán hozta megfelelő összhangba, ezért az asztalnál általában pótcselekvésekbe burkolózott. Rendszerint a kanalát vagy a villáját törölgette az asztalterítő sarkával tébolyítóan hosszú ideig, akkor este viszont nála volt a lornyonja. Bertold úr, nyugalmazott rendőrtiszt, képzett kínvallató ünnepi egyenruhájában díszelgett. Az összes lakó közül ő volt a leginkább jelen a vacsoránál. Hatalmas, kövér testébe belepréselte az intézet összes levegőjét, és sötétkék egyenruháján ott díszelgett minden forgalomban volt rangfokozat jele. Bertold úr állandóan izzadt. Izzadása nem függött a hőmérséklettől. Sárgásszínű, rövidre nyírt hajának tövéről folyamatosan patakzott az izzadság halántékára, onnan arcára, onnan tokájára, majd rövid, vastag nyakánál eltűnt ingének gallérja mögött. Bertold urat ez nem zavarta. Néha megtörölte nyakát lepedőnyi világoskék zsebkendőjével, de ezt is inkább megszokásból tette. Apró, kék malacszemével meredten bámult Bárki Elemérre. Mintha egy régen elfeledett bűntett gyanúsítottjával akarná azonosítani. Eközben vastag mutatóujját merőlegesen rányomta késének lapjára, s másik kezével lassan, akár egy rulett kerekét, egyszer-egyszer megpörgette azt. Bárki Elemér a lornyonját törölgette, Bertold úr a kését pörgette, Vizik néni, a virágkertész és csodaszergyártó pedig apró madárfejét szinte teljesen a tányérjába nyomva a vacsora fűszerezését szagolta. Számára ilyenkor semmi nem létezett. Minden megmaradt ösztönével mérget keresett az ételben. Az volt ugyanis a mániája, hogy lánya és az átkozott veje meg akarja mérgeztetni. Titkos receptjeire fáj ugyanis a foguk. Vizik néni, az aggmenhely összeaszott, fekete varjúja bizalmatlan volt minden emberi lénnyel szemben. Lefekvés előtt többször is ellenőrizte az ajtót és az ablakokat. Teljesen feleslegesen, mert azokat mindig gondosan bezárta. A női mosdót csak akkor használta, ha meggyőződött róla, hogy teljesen üres. Amennyiben kételyei akadtak, körbejárta az intézetet, s minden egyes lakót beazonosított. Ha rendben találta őket, csak akkor ment be a mosdóba. Valami fekete ruhaszerűbe burkolózott. Kicsi, aszott fején méregzöld főkötő díszelgett, bibircsókos orrából három szál szőr kandikált ki mérget keresve még a levegőben is, karomszerű kezei pedig az asztal alatt apró retiküljében matattak.
   Lestyák Eulália volt cirkuszi kötéltáncost, a világ legjobb női fókaidomárját dr. Rafael, tájképfestő és válóperes ügyvéd, Dull Félix, volt gitárművész, hősszerelmes és pikadorsegéd Mexikóban, valamint B. Vári Gusztáv háziorvos egyaránt a világ legszebb hölgyének tartotta. Négyesük egy külön univerzumot alkotott az aggmenhely végtelen magányában. Bár Lestyák Euláliának a mozgás minden vállfaja fájdalmat okozott akut reumája és heves ízületi fájdalmai miatt, de egyetlen nap sem mulasztotta el sétáját az intézet parkjában. Esőben, szélben, forróságban a világ legjobb női fókaidomárja ott egyensúlyozott a park kikövezett sétányán, s körötte ott botorkált a három idős mellékbolygó. Vacsorakor a művésznő teljes cirkuszi díszében pompázott. Sárga, rózsaszín, világoskék és zöld tüllök takarták fáradt testét. Arcán a manézs kérlelhetetlen mosolyával, bal kezén egy piros selyemkesztyűvel, állítólag egy fóka harapását leplezte vele, kihúzott, merev derékkal egyensúlyozva élet és halál között uralkodott vazallusain. Hódolói miatt az aggmenhely többi hölgytagját mélyen lenézte. Számára azok nem voltak igazi nők. Dr. Rafael, Dull Félix és B. Vári Gusztáv egyénekből egy elérhetetlen eszmény iránt érzett vágyakozás teremtett közösséget. Ha volt is múltjuk, az már régen feloldódott Lestyák Eulália bűvkörében. Akkor este is jól öltözötten, remegő kezekkel és szájukban halkan összekoccanó műfogsorokkal itták be a világ legjobb női fókaidomárjának lényét.
   Érzi ezt az erős szagot? A víztől van. Ez a felmosószer, amit használok, sokkal büdösebbnek tűnik az itteni víz miatt. És sokkal nehezebben is szárad, mint a városi klórozott víz. Ezt onnan tudom, hogy régebben elromlott a vízpumpánk, s négy napig a városból kaptuk a vizet. Olyan nagy tartályokban hozták. Reggel meg este. Na, akkor tapasztaltam meg a különbséget a két víz között. Ez az első szer nagyon nehezen szárad. Idő kell neki. Viszont nem lesz foltos a felület.