Spanyolnátha művészeti folyóirat

Dancsecs Ildikó

Erdős Renée költészete és a századforduló lírája


 

Ha végigkövetjük Erdős Renée költeményeit és költészetének recepciótörténetét, továbbá megfigyeljük akár a magyar közéleti, akár a kulturális életben megjelenő alakját, azonnal láthatóvá válik, hogy a költőnő életművének a magyar irodalmi kánonba helyezése vagy alapvető újraértése (újrafelfedezése) több szempontból lett ellehetetlenítve, akadályozva nemcsak 1956-ban bekövetkezett halála, hanem közel száz éve, első kötetei megjelenése óta. Ez az elhatárolódás költészetétől, vagy az előfeltételezettként elfogadott periférikus helyzet két markáns — Erdős Renée költészetét alapjaiban meghatározó — biográfiai momentum által determinálta a költőnő helyzetét a magyar irodalmi palettán.

      Egyfelől arról van szó, hogy Erdős Renée a századforduló időszakában kezdte meg költői munkásságát, amely irodalomtörténeti korszak érdemeiben máig nehezen értékelt az irodalomtörténet írás által, így az egyik legproblematikusabban megragadható időszakként van számon tartva. A századforduló nem egy jeles költője lett jó időre — esetekben napjainkig — száműzve a magyar irodalmi kánonból, alakjait ellentmondásosnak, költészetüket vagy átmenetinek, zavarosnak, kozmopolitának bélyegezték, vagy epigonizmussal vádolták meg. A recepció végigkövetése azonban azt engedi láttatni, hogy a századforduló költőiről alkotott elgondolások rendkívüli gyorsasággal változtak. A korszak költőtriászaként számon tartott Vajda-Reviczky-Komjáthy hármas költészete rendkívül sokáig — szinte napjainkig — hídként volt elgondolva, amely szép átmenetet képez a romantika költészetétől az új, modern magyar költészetbe. Erre mutat rá többek között A századforduló és Ady1 című válogatáskötet , amely végigveszi a századvég egyes költőinek költészetét — Erdős Renée innen is kimarad — és azok egyes értelmezőit bebizonyítva, hogy a markáns jellemzők mind Ady költészetében teljesednek ki, afelé mutatnak. Tagadhatatlan, hogy a megszülető új magyar líra csírái és egyes markáns jellemzői már felfedezhetők az ő költészetükben is, azonban a három költő életműve három különböző irányba mutat, másfelől pedig nem azért keletkeztek, hogy megelőlegezzenek valamit a magyar költészettörténetben. Egyik költő költészete sem azért jött létre, hogy előkészítsen valamit — ami már például a kortárs francia költőknél fénykorát éli — költészetük keletkezése teljes mértékben önértékű és öncélú, önmagáért való költészet volt. A századvég kifejezés eleve kijelöli azt, hogy ez az irodalomtörténeti korszak — ha lehet egyáltalán korszaknak nevezni — vagy inkább időszak nem egy kiemelt fő jellemzője alapján értelmeződik — mint akár az ezzel egy időben Franciaországban csúcsosodó szimbolizmus irányzata —, hanem annak irodalomtörténeti pozícionálása által, azaz milyen interakcióban áll az őt megelőző és az utána következő korszakok költészetével. Szili József szerint a századvég mint elnevezés egy „semleges időkeretet jelöl”.2  A megnevezés nehézségét pedig csak fokozza az a tény, hogy „a századvég mint időszak kevertsége, összetettsége, széttartó tendenciáinak sokfélesége megteremtette annak lehetőségét, hogy többféleképp magyarázzák, annak megfelelően, hogy ki éppen milyen elemét előtérbe állítva indul neki vizsgálódásainak”.3 Amennyiben azt a kérdést tesszük fel, hogy a három költő költészete milyen (más-más) jellemzői által illeszkednek bele a magyar líratörténeti sorba, milyen újítás figyelhető meg lírájukban, akkor talán — vázlatosan kategorizálva — azt mondhatjuk, hogy Vajda a kérdezés-kétkedés líráját műveli; Reviczky prózaiságot lop a lírába azáltal, hogy olyan „semmitmondó, unalmas” témákat tesz költeményeinek alapjává, amelyekre eddig nem volt példa, és ezzel a tárgyias líra felé mutat; Komjáthy pedig felismerhetetlen, eldeformálódott témáival és archetipikus szimbólum-használataival a hermetikus lírának nyitja meg az utat. Érdekes összevetni a kortárs fogadtatást, kritikákat a recepciótörténet későbbi állomásaival. Az akkori kortárs költők szemében Reviczky Gyula volt a követendő példa, költői példaképnek számított, a Nyugat első nemzedéke is Adytól Kosztolányiig nagyra becsülte és elődeként tekintett rá. Reviczky azonban szépen lassan kikopott az irodalomról való gondolkodás diskurzusából, mígnem kiveszett a középiskolai tananyagból, és ma azt mondhatjuk, hogy az utolsó valamire való monográfia 1976-ban jelent meg róla.4 A nemrégiben megjelent kritikai kiadás azonban jelentősen hozzátehet Reviczky költészetének újraértéséhez, sőt, erre szólít fel. Komjáthy Jenőnél éppen az ellenkezőjét figyelhetjük meg. A fiatal költőt csupán halála után kezdték szépen lassan felfedezni, a mai irodalomtörténeti diskurzusban pedig a századforduló legnagyhatásúbb költőjeként van számon tartva — ehhez nagymértékben járult hozzá Eisemann György monográfiája, amely új szempontokkal gazdagította Komjáthy Jenő költészetének alaposabb megértését.5 Vajda János költészetének értékelése pedig Németh G. Béla ismert tanulmányai óta ível egyre feljebb — bár talán az övé tekinthető a leginkább egyenes vonalúnak. Rajtuk kívül azonban számos költő(nő) veszik a feledés homályába. A napjainkban erősödő tendencia rámutat a századforduló irodalmának újraértésének igényére, erre számos mostanában született monográfia rámutat — gondolok itt többek között Eisemann György A későromantikus magyar líra című monográfiájára, Bednanics Gábor Kerülőutak és zsákutcák című doktori disszertációjára, vagy a kettejük által szerkesztett Induló modernség-kezdődő avantgárd című tanulmánykötetre. Ezek a munkák előhozzák és értelmezik az eddig valamiért háttérbe szorult, vagy negatívként megbélyegzett költőinket. Bednanics Gábor több tanulmányában foglalkozik alaposabban például a szintén méltatlanul elfeledett Czóbel Minka költészetének beható vizsgálatával, továbbá a költőnő életművének rekonstrukcióját igyekszik elvégezni. Az említett disszertációjában pedig számos ponton foglalkozik Erdős Renée egyes költeményeivel is, és próbálja meghatározni költészetének helyét a magyar irodalomtörténeti sorban. Az egyik fő probléma tehát Erdős Renée költészetének revideálásában a költőnő irodalomtörténeti pozicionálásának problematikás volta. Az alábbiak alapján tehát érdemes lenne Erdős költeményeinek alaposabb poétikai vizsgálatán keresztül kideríteni azt, hogy költői életműve mitől számíthat egyedinek, melyek azok a momentumok, amelyek alapján szervesen illeszkedhet a magyar irodalomtörténeti sorba.

      A másik markáns probléma pedig maga az, hogy költőről van szó, azonban a két problematika az ő esetében összefonódni látszik: „a magyar irodalom megújításában játszott nem jelentéktelen szerepe ellenére a női szerzőkkel szemben amúgy is gyanakvó irodalomtörténet írás kilökte a számon tartani érdemes írók sorából” — írja Kádár Judit.6 Az akkori kortársak azonban — főként a kezdetekben — ékes kritikákat írnak róla, példaként jár nem egy nagyra vált írónk előtt: Ady Endre „zseniális poétalánynak” nevezi. Ha elsősorban ebből a problematikából indulunk ki, akkor feltételezhetünk talán egy olyan — a századforduló irodalmától ilyeténképpen független — költői életművet, amely elsősorban egy új magyar irodalmi hagyomány alapjait igyekszik megteremteni: a magyar női irodalmi hagyományt. A vidéki ortodox zsidó család tizenöt éves lánya Pestre ment szerencsét próbálni, ahol tehetségére hamar felfigyeltek, a Hét című folyóiratban kezdi el publikálni verseit, első kötetének (Leányálmok) 1899-es megjelenését pedig Eötvös Károly támogatta, továbbá ő segítette újságírói pályára is — húszéves korában az Egyetértés című folyóiratnál lesz tárcaíró. Második kötete által lett felkapott a neve. A kötet a Versek címet viseli, 1902-ben jelent meg, a kortárs kritika pedig a hazai modern irodalom előfutáraként aposztrofálja. Korai merész — a kor konzervatív szemléletében botrányosan kitűnő — versei a nők testi szerelemhez való jogát hirdetik, egy heves indulatokra koncentráló szerelemfelfogás körvonalazódik, „ő volt az első, aki szavakba öntötte a nőnek a férfi iránt tápláló érzelmi-érzéki vágyait”.7 Bednanics Gábor disszertációjában a lírai én hangjának megképződése kapcsán tárgyalja Erdős Renée erotikus tartalmú verseit. „A vágy felfokozott működtetése a szubjektum diszpozicionálását kísérli meg” — , továbbá „Erdős korai verseiben az erotikában teret nyerő test identifikáló erejét hangsúlyozza, ahol a testiség elsődlegesen emberi együtthatásaként szerepel, mely a polarizáló struktúrájában színre vitt szenvedélyben a vágy felfokozott túlzásait szubjektumból kiinduló, de azt meg is határozó tevékenységként látja” 8 — írja a Kivagy te? című vers kapcsán. A Szeretlek című vers alapján pedig azt mondja, hogy Erdős elhatárolja a klasszikus hasonlatok rendszerétől a tüzes érzelmek kimondását, ugyanis a „költőnél a szexualitás nem egyszerű provokáció, nem is egy külsődleges cselekedet leképezése, hanem a nyelv olyan teljesítménye, mely ezt a szélsőséges, fizikai alapra hivatkozó élményvilágot a szerelem szemantizálására tett kísérlet szintjén stabilizálja”.9 A Verseket Bródy Sándor rendezte sajtó alá, akinek szintén sokat hatott költészetére Erdős Renée munkássága. Bródy Sándorral egy pár éven tartó viharos szerelmi viszony is összekötötte, amelynek az lett a vége, hogy Bródy öngyilkossági kísérletet hajtott végre. Mindkettőjük életében nagy törést jelentett ez az esemény, Erdős Renée megbetegszik, Olaszországba tér, évekre kolostorba vonul és áttér a katolikus vallásra. Költészetében is határvonalként jelenik meg ez a korszak. A következő kötetekig sokat kell várni: Jöttem hozzátok...(1909) és az Aranyveder (1910). A költemények tematikája és az írás stílusa, módja is jelentős változásokon megy keresztül. Erre a változásra reflektál és ezt tematizálja a Jöttem hozzátok... azonos című „programverse” is. Gellért Oszkár frissen, már a kötet megjelenésekor, a Nyugat egyik számában ír erről a költeményről és magáról erről a tematizált lírai váltásról Erdős Renée költészetében.10 Bár viszonylag negatív felhangon ír Gellért Oszkár, jó kiindulási alapot adhat egy olyan vizsgálódás számára, amely az Erdős Renée költészetén belüli líranyelvi változást igyekezne megragadni és meghatározni.  Miután a költeményt „programversként” határozza meg, arról szól, hogy nem szereti az ilyen programverseket, mert általában semmi köze az utána következőkhöz, vagy paradox módon, rosszabb esetben pontosan illeszkedik eléjük, így azonban „megnyomorítja az utána következőket: mintha nagy része csak az ő kedvéért, hozzá íródtak volna”.11 A költemény azonban olyaténképpen mutat előre a kötet többi versére, hogy megteremt a kötet olvasása előtt egy olyan olvasói elvárást, amely egy előfeltételezett oppozíciós viszonyt létesít a korábbi költeményekkel. Elöregedésről, a vihar elmúlásáról beszél, romokról, azonban Gellért Oszkár szerint ezek a „romok” még túl fiatalok ahhoz, hogy felidézzék azt a hangulatot, amely „a híres régi várromok előtt fogja meg a lelket”. Helytálló lenne ez a hasonlat, vagy ez az elvárás? Talán igen, amennyiben a kötet számottevő költeménye nem lép túl ezen a múlt-jelen oppozíción, másfelől azonban nem teljesen, amennyiben tetten érhető bennük egy új lírai hang létrejötte és annak tematizálása, egy — a reflexív nyelvi magatartás által koordinált — letisztultabb hangvétel.

[lap]      Kádár Judit úgy határozza meg ezt a váltást, hogy az első kötetek központi témája a hagyományos női szerepekkel való szakítás tematizálása és a tabuk sorozatos ledöntése, amelyben Ady költészetére való nagy hatást vél felfedezni. Friedrich Nietzsche kulcsfogalmához társítja, az Übermensch 'emberfeletti ember' kategóriájához, amely az a típusú ember, aki a múlt embereszményeinek tévedéseit szeretné kiküszöbölni, és egy olyan emberideált testesít meg, amely egyszerre viseli magán az arisztokratikus jegyeket és annak nehézségeit egyaránt. Erdős Renée e fogalom alapján képzeli el a modern nő kategóriáját és ideálját is. Kádár Judit szerint Erdős mélyülő katolicizmusa korlátozza költészetének a kibontakozását, „új lelkiségről akart írni, de végül mindig a szexualitás tabukat sértő ábrázolásánál kötött ki.”12 Menyhért Anna másként magyarázza ennek a változásnak az alapjait. A Bródyval való tragikus szakítás eredményeképpen Bródy és ismerősei mindenhol ellehetetlenítették, és mint költőnek már nem sikerült visszatérnie az irodalmi köztudatba, olyan verseket pedig már végképp nem írhatott, mint korábban. A további kötetek már a mérhetetlen fájdalom és veszteség feldolgozásának élményét tematizálják inkább, nem annyira a testiség problematikáját.

      A Jöttem hozzátok... című kötetnyitó vers szemantikája a refrén („S ti nem ismertetek”) ismétlődő visszautalásában rekurzív módon alakul ki és telítődik meg. A költemény felütése, az első sorok egy olyan lírai alanyt testesítenek meg, amely egyfelől nagyon közelít a századelő tipikus „idegenség-érzetéhez”, a kívülállóként érzékelt én-hez, másfelől pedig ezáltal a költőnek egy olyan próféta-alakját teremti meg, amelynek hatását Ady költészetében hatványozottan figyelhetjük meg.

 

Jöttem hozzátok, messze idegenből

S magammal hoztam őserdők dalát.

Ismeretlen ég távol csillagfényét,

Nagy, különös virágok illatát,

Velem jöttek a rege-éjszakáknak

Tündöklő árnyai — egész sereg!

S én köztük éltem és nekik daloltam.

S ti nem ismertetek.

 

A kötet alapszituációjává az a momentum válik, miszerint a beszélő egy olyan távoli helyről érkezik, így olyanokat tud és ismer, amiket mások nem. A „messze idegen”, „őserdők dala”, „rege-éjszakák” olyan motívumok, amelyek - mint Adynál Párizs, Kelet vagy az Ős Kaján egész szövegvilága — részben egy mitologizáló világot teremtenek meg, amelynek csak a beszélő lehet részese. A költőnek az lenne a feladata (és egyben vágya is), hogy ennek a világnak a csodáit elénekelje, elmondja: „S én köztül éltem és nekik daloltam”. Az aposztrophé retorikai alakzata is úgy kezd el működni a költeményben, hogy a megszólalás beszédszituációja, a másokhoz való szólás lesz. A megszólítottak azonban a beszélő szerint ezt nem képesek megismerni, nem képesek meghallani az új hangokat. Ezt láthatjuk később Ady költészetén is átívelni — bár nála már ez a „meg nem értettség” pozitívabb felhangot kap. A Gare de l'Est-en című költeményben például ezt olvashatjuk:

 

Dalolj, dalolj. Idegen fiad

Daltalan tájra megy szegény

Koldus zsivaját a magyar Ég,

Óh küldi már felém

 

Ebből, az idegenség tapasztalatából és élményvilágból következik a századforduló irodalma által is sokat alkalmazott létállapotának kifejezése, a magány. Eszerint épül fel a második strófa, amely olyan metaforákat sorakoztat fel, mint a álom, láng, rózsa, vágy, remény, amelyek például Reviczky köteteinek uralkodó motívumai. Második kötete is a Magány címet viseli, és egy azonos című „programversével” indul, amelynek utolsó két strófája is erre mutat rá:

 

A földi vágyak, gerjedelmek
Lefoszlanának rólad ott;
Szennyüktől megtisztulva, lelked
Azt hinné, hogy csak álmodott.
Erős szivek nehéz erényét,
A lemondást gyakorlanád,
És Nirvánával így cserélnéd
Fel a kábító Szanzarát.

S majd egy nap', eljövén az óra,
Mely egyszer üt mindenkinek:
Megtudnád, álmok álmodója,
Hogy élni szép, de halni szebb.
Nap szórna fényt haló szemedbe,
Rád hullna hervadó virág,
S a lombok közt szellő rebegne
Fölötted halkan gyászimát.

 

A magány, a meg-nem értettség és az idegenség léttapasztalata arra készteti a beszélőt, hogy elbúcsúzzon, a költemény mintha egyfajta utolsó vers, egy végszó lenne, holott és egy kötetnyitó költeményről van szó: „Hát elmegyek. Úgy ahogy jöttem egykor / Csöndben, hogy többé ne lássatok. / A ti világtok emléke velem jön / És nálatok maradnak a dalok”. Az, hogy elmegy, legalább olyan paradox költői kijelentés, mint Arany Letészem a lantot kijelentése, azonban az is bizonyos, hogy annak a fajta költészetnek vége lett, amelyet eddig művelt, és egy másfajta írásmódnak — és egy idő után egy másik műfajnak — adja át a helyet.

 

      Kosztolányi Dezső újságírói munkássága során kétszer is, nagy idő kihagyásával ír Erdős Renée-ről, először 1909 februárjában, majd 1921 februárjában. A korai költeményekre tehát frissen nem reagál, azonban az első cikke a líranyelvi és tematikus változás jellemzésével foglalkozik, így retrospekítven a korai verseket is számon veszi, az első női írónkat, aki „biztos és új hangon szólt”. Kádár Judittal ellentétben ő nem negatívként jellemzi ezt az Erdős költészetében bekövetkező változást, hanem pont fordítva, nemesebbnek tartja, letisztultabb költészetnek nevezi az újabb költeményeket. Meglátásai kísértetiesen hasonlítanak arra, amiket Gellért Oszkár rövid jellemzésében láthattunk, azonban Kosztolányi ezt a változást, és ennek a változásnak a reflexív nyelvi tematizálását, a korábbi költészetnek az új kötetek általi önelsajátító és megértő aktusát pozitívként láttatja. Az első két kötetről ezt írja: „csupa villám volt, tüzes cikázat és robbanás [...] egy túlzó, mohó és új temperamentumban az élet energiája muzsikált. Egy bátor és őszinte leány tele torokkal dalolt a kék égről, a piros csókokról s a mámoros élet gyönyörű szépségéről”.13 Az újabb, Olaszországban keletkezett és ott újjászületett költészetéről pedig az alábbiakat írja: „A fáradtságban új gazdagságok, titkok előkelősége lappang, a szavak elhalkultak, de mélyebbek, a sírás csak egy sóhaj, s a kacagás olyan, mint a lábadozó betegek finom mosolygása”.14 Ezekben a költeményekben olyan érzéseket és pillanatokat jelenít meg, amilyeneket mindannyian számtalanszor átéltünk. És bár Várkonyi Nándor irodalomtörténész azzal indokolja azt, hogy Erdős Renée költészete nem kerül be a magyar irodalmi kánonba, mert „ezek a munkák a nőolvasók bizonyos rétegének szólnak [ezért] az irodalomtörténet nem tarthatja őket számon”15 , ezeknek a költeményeknek egy nagy része már túlmutat ezen is, tágabb értelmezési perspektívát nyitnak meg, az élet fájdalmait mutatják be és a „mindennapi élet titokzatosságát”. Ilyen többek között az Egyszer... című vers, mely azonban jelenleg csak kiragadott példa:

 

És egyszer minden könynek ki kell égni

S minden fohásznak el kell fogyni.

És egyszer megint csak kell napot érni

És megint csak kell mosolyogni.

 

És jön egy reggel, amikor virágot

Kell újra a hajunkba fűzni.

És jön egy este, mikor imádságot

Susogva kell majd lefeküdni.

 

És jön egy éjjel, melynek minden árnyán

Felragyog izzón a mi álmunk.

És jön egy hajnal, melynek kapujánál

Remegő szívvel meg kell állnunk...

 

 

A költemény beszélője bár egyértelműen női beszélő a különféle attribútumok megjelenítésével, mint a hajba fűzött virág, azonban tágabb értelmezői horizontot nyit meg az olvasó előtt — legyen az akár férfi, akár női olvasó. Olyan sokkal mélyebb filozófiai és egzisztenciális problémákat feszeget ezekben a verseiben, mint a kezdet és a vég problematikája az emberi élet mulandóságával összefüggésben. Ennek eszközéül használ olyan megkövesedett szimbólumokat mint az éjjel és a hajnal irodalmi toposzai, vagy a századfordulón oly divatos élet-álom metaforát. Ezek a motívumok számos versében megjelennek, átszövik az egész életművet. Ezek a későbbi költemények ennyiben térnek el nagyon markánsan az életmű korai verseitől. Azok, mint azt említettük, a női létmódot, a szerelmet, a testiséget, a szexualitást stb. olyan merészen és tabukat ledöntve voltak képesek megjeleníteni, mint arra a korban egy költő sem volt képes. Ehhez az írásmódhoz később nagysikerű (sok szempontból jogosan lektűrként emlegetett) regényeiben tér vissza. Az 1910-es évektől jelentkező verseskötetek azonban, mint azt ezesetben is láthatjuk, visszatérnek inkább a romantikus írásmódhoz közelítő metafora-és szóhasználathoz. A költemények poétikai, versszerkezeti megalkotottsága azonban messze elmarad a kor nagyobb költőitől és újítóitól, sokszor erőltetett ritmikájú sorok, szenvedő, beerőszakolt rímszerkezetek jellemzik. Néhány költemény emelkedik ki ezek közül, amelyek a már-már elhasználtnak mondható szimbólumokat képesek új kontextusba helyezve új szemantikai mezőt és így egy innovatív szövegvilágot felépíteni. Ilyen a Lassan című vers, amely a későromantika, valamint századvég eszmeiségét, valamint poétikai-formai jellemzőit mutatja meg ékes példában — bár a rímek azonossága néha itt is erőltetetté teszi a vers, amúgy gördülékeny, szabadvers-szerű formáját:

 

És lassan a tavaszok múlnak,

S a völgyek lassan elvirúlnak.

És lassan megsápad az égbolt.

És elsötétül, ami fény volt.

S üszökké válik, ami láng volt,

S emlék lesz, ami egy világ volt

 

S a mindenségen lopva átszáll —

Sápadtabban egy villanásnál,

Lágyabban egy szálló levélnél,

Erőtlenebbül egy pihénél,

Ölébe a nagy semmiségnek:

Az izzó, ujjongó, sugárzó

Éggel és földdel harcban álló

Fáradt emberi lélek.

 

[lap]Ebben a versben látványosan érződni látszik például Madách Imre Az ember tragédiájának eszmei-filozófiai hatása, valamint az abból merítő Reviczky Gyula utolsó verseinek lehetséges nyoma — főként itt Az utolsó költő című versre gondolok.

      Kosztolányi második írásában kitűnő költőnek nevezi Erdős Renéet, aki finoman és hatásosan építi fel költeményeit, A gyermek és az Idő rabja című sorozatokat tartja a legértékesebbeknek — ismerhetjük Kosztolányinak a gyermekkorhoz, a gyermeki léthez, és annak költői megformálásához fűződő viszonyát. A költőnő verseinek a formája azonban a régi, szabad lejtésű, rímelő, pontatlan sorok, „inkább a romantika szeszélye az újabb költészet különösebb hatása nélkül”. 16 Láthattuk tehát, hogy a kortársak és közeli utódok nem hagyták figyelmen kívül Erdős Renée munkásságát, méltatták költészetét Adytól egészen Kosztolányiig, Kaffka Margit egyenesen úgy érzi, nagy köszönettel tartozhatnak Erdős Renéenek a jövendő kor női írói. Természetesen a negatív kritika sem kerülte el. A kor konzervatív gondolkozása és egyes férfi szereplői azon az állásponton voltak, hogy nő például nem lehet hivatásos újságíró — publikálhatnak, de főállásban nem nézték volna jó szemmel, mert az írás nem nőnek való szakma. A nőknek ugyanis túl nagy a fantáziájuk és ezzel párhuzamosan a pontos formaérzékük kevés — ez volt az általános elgondolás. Ha pedig egy nő mégis megpróbálkozott ezen a pályán, törtetőnek bélyegezték, aki csak szeretőket keres az újságírók között.17 Műveivel pedig a túlzott, nyílt szexualitás megjelenítésének merészsége zavarta egyes férfikritikusokat. A későbbi regényei megmaradtak a „lektűr” skatulya alatt. Lehet, hogy érdemes lenne mind költészetével, mint regényírói munkásságával kapcsolatban követni Kádár Judit azon megfigyelését, hogy a „lektűríró” megjelölést váltsa át egy olyan szemlélet, amely megpróbálja az egyes művek irodalomelméletileg is adekvátabb értelmezését végrehajtani, többek között Nietzsche és a kortárs botrányosan nagyhírű Gabriele D'Annuio nézeteinek hatását feltérképezni a művekben. Továbbá a költemények szorosabb olvasata is hozzásegíthet a költőnő egyes érdemeinek felmutatásában. A Menyhért Anna által is kiemelt Kétezer éves gyöngy a nyakamon című vers ékes példája lehet annak, hogy Erdős Renée költészetének — vagyis egyes, egyénien allegorizáló, szimbolikusan telített darabjainak - igenis méltó helye lehet a magyar irodalomtörténeti sorban.


Felhasznált irodalom:

 

  1. A századforduló és Ady. Szerk. Gaszner Tibor. AKG Kiadó, Budapest, 1995.
  2. Bednanics Gábor: Kerülőutak és zsákutcákA modern magyar líra kezdetei. Ráció Kiadó, Budapest, 2009.
  3. Eisemann György: Komjáthy metafizikus költészete. Széphalom Könyvműhely, 1997.
  4. Eisemann György: A későromantikus magyar líra. Ráció Kiadó, Budapest, 2010.
  5. Erdei Nóra: Erdős Renée újrafelfedezése. Zempléni Múzsa, 2005 / tél.
  6. Gellért Oszkár: Erdős Renée: Jöttem hozzátok. = Az Országos Széchenyi Könyvtár internetes forrása.
  7. Kádár Judit: A „zseniális poétalány". Erdős Renée szubverzív lírájáról. Alföld 2001/6.
  8. Kosztolányi Dezső: Egy ég alatt. (Szerk. Réz Pál), Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978.
  9. Menyhért Anna: Szerelem és kánon. Palócföld, 2009/3.
  10. Sípos Balázs: A felszabadult sikoly. Mozgó Világ internetes változata, 28. évfolyam, 12. szám.
  11. Széles Klára: Reviczky Gyula poétikája és az új magyar líra. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976.
  12. Szili József: „Légy, ha bírsz te »világköltő«". Balassi Kiadó, Budapest, 1998.
  13. Várkonyi Nándor: Az újabb magyar irodalom 1880-1940. Szukits, Budapest, 1942.

 



1 A századforduló és Ady. Szerk. Gaszner Tibor. AKG Kiadó, Budapest, 1995.

2 Szili József: Bevezetés = Uő. „Légy, ha bírsz te »világköltő«". Balassi Kiadó, Budapest, 1998. 9.

3 Bednanics Gábor:  A századforduló befogadástörténeti szakaszai. = Uő. Kerülőutak és zsákutcák - A modern magyar líra kezdetei. Ráció Kiadó, Budapest, 2009. (39-51) 40.

4 Széles Klára: Reviczky Gyula poétikája és az új magyar líra. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976.

5 Eisemann György: Komjáthy metafizikus költészete. Széphalom Könyvműhely, 1997.

6 Kádár Judit: A „zseniális poétalány". Erdős Renée szubverzív lírájáról. Alföld 2001/6. 57-67.

7 Erdei Nóra: Erdős Renée újrafelfedezése. Zempléni Múzsa, 2005/ tél.

8 Bednanics Gábor: Lírai hang/nem - A szerelmi költészet a líra határterületein = In. Kerülőutak és zsákutcák. Ráció Kiadó, Budapest, 2009. (217-223). 219.

9 Bednanics Gábor: i.m. 219.

10 Gellért Oszkár: Erdős Renée: Jöttem hozzátok. = Az Országos Széchenyi Könyvtár internetes forrása: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00035/00868.htm.

11 Gellért Oszkár: i.m.

12 Kádár Judit: i.m.

13 Kosztolányi Dezső: Erdős Renée I. = In. Egy ég alatt. (szerk. Réz Pál). Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977. (286-287). 286.

14 Kosztolányi Dezső: i.m. 287.

15 Várkonyi Nándor: Az újabb magyar irodalom 1880-1940.

16 Kosztolányi Dezső: Erdős Renée II. = In. i.m. 289.

17 Sipos Balázs: A felszabadult sikoly. Mozgó Világ internetes változata, 28. évfolyam, 12. szám.