Spanyolnátha művészeti folyóirat

Tinkó Máté

Amíg a dolgok nem rendeződnek

Valamit, ami megvédhet.

De nem páncélt, páncélt nem szabad mondani,

csak azt nem, ami elzár, betemet,

mert ez így nem visszairány,

ez a csupasz köldököd megint.

 

 *

 

Anyám jóképű gyereket akart csinálni,

biztos apám is, lányt. Nem így lett, de ettől

még nem lettem férfias.

 

*

 

Szerelmekkel a gyalogosátkelőig érek. Az egyik

túl hamar lép le, a másik kéreti magát,

a harmadik semmire sem indul. Ő az enyém,

a többi azóta halottnak tettet, hogy kuporodjak belülre,

pedig most már alig cipelheti mindezt.

 

*

 

A monogramjait belevésem valamelyik

új versbe, ettől nem lesz jobb vers.

Csak túl magamon.

 

*

 

Megbeszéltük a találkozót, végül nem jött el.

Néztem a harmadik emeletet, a nyitott ablakból valakik

nyögése. A magány mennyire önző és erkölcstelen,

gondoltam, akkor lementem a lépcsőkön, kértem sört,

sokat. Azután, hogy erkölcs, már nem értettem,

de még hiányzott nekem belőled.

 

*

 

Nem ő az a lány, a napbarna, a strandon fekvő, a szerelem.

Vagy csak miután visszajöttél, éreztelek így tovább?

Magyarázatok, mondogattam, magyarázatok,

mert a húst csupán fölzabálni vagy magamévá tenni lehet.

 

*

 

Miért pont a harmadikra? Lehetett volna a földszint,

hogy oda sosem téved a szem, talán nem az én hibám.

Egyszer egy mesét szeretnék olyan királylányról,

akit pincébe zárnak és nem várkastély tornyába,

akinek szabadítása valódi, hogy feszengés,

mászási technikák, kötél és karabiner nélkül,

és csak akkor pontosan.

Mégis kinek kéne másképp megfeleljek,

a tőled tanult arccal?

 

*

 

Anyám és apám repülőn szerettek egymásba,

valahol a felső troposzféra és az alsó sztratoszféra között.

Ez, jobban mondva, földfelszíntől tíz kilométert jelent.

Apám anyám karját ott fogta át először, azután

Leningrádban végig. A Néva fölött anyám hónalja

apám nyakához tapadt. Mikor hazajöttek,

egy férfi állt a váróban, hatalmas virágcsokrot szorongatott,

érzelmeit, amíg a dolgok nem rendeződnek, apámnak rejtenie kellett.

Most arra a férfira gondolok, aki azóta is zokog,

akinek a pusztulása miatt én létezem.

Meg hogy még a boldogság is

megalázható, és így vajon milyen.