Spanyolnátha művészeti folyóirat

Székelyhidi Zsolt

Űrszeg

Űrhajóval megyek Szegednek, úgy még sosem voltam. Pest mellől indulok, kilövöm magam két bolygó körüli térbe. A város onnan egyáltalán nem látható, a Tiszát is csak azért tudom, mert voltam már űrben ezelőtt. Mindenhová négy perc alatt jutok, a becsapódásra persze figyelnem kell.

      A Vadasparkban két fát döntök ki véletlenül, ennyi belefér, mondom a segítségemre siető vadőrnek, úgy kanyarodtam, hogy a komótosan botorkáló sörényes hangyászt ne égessem porig. Kelletlenül helyesel, tudja, hogy igazam van, ilyen sebességnél gyorsan kell dönteni.

       Nem hoztam váltóruhát, ezért vagy a béna, légzőmaszkos, riasztós szkafanderben flangálok a belvárosban vagy alsógatyában, trikóban, és irány az első butik. Van még a klónozás, de azt a múltkor jól megszívtam, ezért inkább az űrruha mellett vagyok. A vadőr kikísér, jobb is. Hiába a harapás- és ütésálló anyag, semmelyikünk sem szeretné, hogy a hópárduckölykök fogainak vagy a méregdrága űrhacukának baja essen. Az állatkertész csitítja az állatokat és vet rám egy utálkozó pillantást, magában talán azt gondolja, hogy az olyanok miatt, mint én is, kerül veszélybe a populáció (nem fajspecifikusan értve). Pont nekem adja az állatvédőt, gondolom vissza, aki még gyereket se vállalt harmincnyolc éves korára, ezzel is védve a közvetlen környezetet, tényleg nagyon félrenézett valamit... Oké, nem ismer, olyan utópista-modernista lehetek a szemében, mint amilyennek én láttam a négygyerekes űrkismamát, akivel a múltkor találkoztam a Bailly-kráter alján, a Holdon. Mind a négy lurkó ott ugrált a szürke köveken, élvezték a kisebb tömegvonzás mellékhatásait. A nőnek szép mellei voltak, ezt onnan tudom, hogy spéci ruhát viselt, enyhén átlátszót, felül bő szabásút.

      Mindegy. Már nem is dúlok-fúlok, hagyom elernyedni az arcizmaimat, lazáskodva intek a gyapjasfejű tamarinnak, aki rám se hederít. Kilépek a kisútra, a nehéz csizmák testes port kavarnak körülöttem, ezért lehúzom a sisakot.

      A Kálvária sugárúton baktatok, és közben egy film megy a fejemben. Az amerikai űrhajós, ahol a fickó a szélesvászon egyik sarkából ugrál el a másikba két és fél perc alatt. Közben szól a rock & roll. Fekete-fehér, a világűrt parasztok és kétkezi munkások népesítették be, szakadt gatyás tuskók és nagyjából összetákolt, olajfoltos hajóik... Az egyiknek képzelem magam, illetve Szeged járókelői engem. Fekete csíkos, fehér űrruhában, a port a bitumenen kevésbé verem, bumszlin dülöngélek, az arcomat hő- és fényálló búra takarja.

      A Mars téren leveszem a sisakot, meleg van. A buszpályaudvar melletti csarnokban kapok egy hotdogot, leeszem magam és bosszant, hogy a mustár becsorgott az egyberuha alá. Mégis a butik, meg az átöltözés? Kibírom így, döntök s dőlök jobbra, rá a Hajnóczyra, a belváros felé. Hosszú séta, fáj tőle a lábam, a cipő olyan, mint egy termosz, kellene egy kis pihenés, egy kávé, de már nem állok meg a Sóhajok hídjáig. Tartom ezt a sebességet, órák munkája minden lépés, az emberek megállnak mutogatni, valaki rendőrt emleget, lever a víz, hogy a Vadasparkban hagytam az iratokat.

   Jöhettem volna autóval, nem kellett időre, igaz, négyet beszéltünk meg a szféraszerkesztővel, május tizenötödike négyet, délután a rakparti sétányon. Jó, eltehettem volna, későbbre, kocsival két óra alatt lent vagyok. De az űrhajó mégis jobb, négy perc alatt érek bárhová, és csak három napba kerül előkészíteni egy újabb útra. A Vadasparkból csak nem hordják szét, és az aranyarcú gibbonokat sem hagyják ott mászkálni, remélem.

      Egy másik filmben két robot, mennek a végtelen sztrádán a kocsijukkal, a fejükön pöpec sisakok, szótlanul, percekig, valahonnan valahová, a széles kép rohan velük. Aztán beérnek a városba, kis és felnőtt robotok között leállítják a kocsit, sétálnak szótlanul, telnek a hosszú percek. A fejüket jöttek emberarcúvá alakítani. Túlvilágított, sterilen fehér műtő, bántóan fénylő kezek mázolják fel a vonásokat. Kész. Vigyorgó, műanyag, emberies, groteszk. Kilépnek a napra, a robotok közé ismét, boldogok. Azok csak nézik őket, állnak és bámulják, ahogy peckesen sétálnak, az autót eladták, gyalog mennek, némán, hosszú percekig, mielőtt a gumiarcuk kezd leolvadni a tűző napon.

      Ez a kép pereg, ahogy sétálok a szegediek között, elém jön a szféraszerkesztőm, beülünk egy jégbüfébe, de én sört kérek. Könyvet írok az élményeimről, mondom, ő bólogat, kérdezi, hogy megy a hajóm, mondom, jól megy, a Vadasparkból majd ki kéne hozni, mondja, van az Űrhajós utca, jóval az Árvíz után, ott ismer valakit, aki tud segíteni.

      Le kell gyártatni hét űrszeget, mondja, akit a szféraszerkesztőm ajánlott, az még két nap, mert a szegeket Szeged szélén csak egy ember képes úgy görbíteni, hogy az kiállja a gyorsulás-lassulás során fellépő őrült feszültséget. Jó, mondom, akkor addig elmegyek a Korányi fasorba, a Villamosítás-technikatörténeti Múzeumba és megnézem, mikor készült az első magyar űrhajó.

       A szféraszerkesztő később azt mondja, jó, írjam meg a könyvet, talált szponzort, mondom, nem a pénz miatt írom, erre azt mondja, oké, de ő viszont amiatt adja ki. Megegyezünk.

      Elkészül a hét szeg, a gépet összerakjuk az Űrhajós utcában, új fákat ültetnek a régiek gyökereire, egy majom sem szökik el a Vadasparkból. Három és fél perc alatt otthon lehetnék, de előbb még elugrom a Bailly-kráterhez, hátha ott van az a bizonyos űrkismama, akire mostanában egyre többet gondolok.