Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kocsis Csaba

Lángoló szívűek

— Nem értem! Mit akarsz Deventerben? Miért nem jó Miskolc? Nekem az a törzshelyem!

— Viszonozni szerettem volna az első meghívást. Örömmel megyek én mindenhova, de ezt neked is látnod kell! Ez egy kis ékszerdoboz, ahova most viszlek, és az ottani klíma jót tesz neked is, nekem is.

— Rám fér egy kis kikapcsolódás! Túl nagy ez a sebesség nekem, ha lehunyom a szemem, csak az elsuhanó tájakat látom. Fenyőkatonákat a hegyek oldalán, aztán messze nyúló zöld mezőket, egymásba érő városokat, falvakat. Miért rohanunk ennyire? Hisz' nekünk már megállt az idő, csak a világ változik körülöttünk.

— Szeretem a hollandokat — tűnődik el a talján. — Érdekes nyelv az övék, mintha egy részeg angol németül beszélne. Ha azt mondja „verdiend”, nem nekem van végem, arra céloz, hogy valami megérdemelt. Mint a siker, ha egymásra talál komponista zenész és a közönség.

— Kíváncsi vagyok a zenéjükre, hogy mit énekeltek a parasztok hajdanán. Most olvastam valahol Hunlandiáról, lehet, hogy rokonok nép a magyarral! Nálunk még tartja magát az a hit, hogy a hunok leszármazottai vagyunk.

− ...és „hun” vannak már azok a dalok? — kérdezné az öreg római barátom.

Nevetnek. Fiatal ember nyitja ki a fülke ajtaját.

— Szabad? — kérdezi.

Az öregek bólintanak, a beszélgetés egy pillanatra megszakad.

— Hova mennek? — kérdezi a fiatal miközben kicsomagol egy elektromos zongorát.

— Deventerbe...

— Az meg hol van?

— Két-három óra járásnyira Paleis Het Vécétől.

A fiatal megvonja a vállát. Neki aztán mindegy hova mennek. Gyors futamokba kezd a klaviatúrán, a másik kettő csodálkozva nézi. A billentyűk halkan kopognak, de ők hallják lelkük mélyén a dallamot is.

— Ez szép darab — mondják elragadtatással.

— Szintén muzsikusok? — érdeklődik a fiatal szórakozottan, mert neki természetes, hogy a másiknak is belső hallása van.

— Nem számottevő — mondják szerényen.

— Itt a védjegyem — mondja a fiatalember.

Ő is szerény. Nem dicsekedni, csak kedveskedni akar. Odanyújt nekik egy-egy bonbont, rajta a felirat: MOZART. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték, de ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor játszott?”

— Nekem már nincs is kedvem Deventerbe menni — mondja az öreg bosszúsan.

— Akkor mit javasolsz? — érdeklődik a talján.

— Viszlát Hunlandia, irány Verdiland! — lelkesedik a másik.

Átülnek a szemközti ülésre. A vonat lassít, megáll, majd megindul  az ellenkező irányba és egyre sebesebben és sebesebben rohan Miskolc felé.

 

 

(A dőlt betűvel írt szövegrész idézet Lukács evangéliumából.)