Spanyolnátha művészeti folyóirat

Balogh Robert

Bartók Diepenveenben

Nem jött a busz, rostokoltam Diepenveenben, gyűjtöttem pár dalt, de egy sem volt nagy fogás, én meg azt hittem, megjárom fél nap alatt, de itt ragadtam az isten háta mögött, 10 kilométerre Deventertől, ahol meg Verdi ígérte, hogy fogad a vacsora előtt egy fél órát, beszélhetek neki a terveimről, megnézi a kottáimat. A mobilom lemerült, úgy sem venné fel a vén olasz, csak a titkára okoskodna. Diepenveen festői falu, szép az erdő, de hét közben négy, hétvégén három járat közlekedik Deventer felé. A falusi holland korán kiáll a megállóba. Negyed órája öten aszalódtunk délutáni melegben, nem volt hőség, csak fullasztó, párás levegő. Egy rozzant, öreg nénike ült a bőröndjén, talán a szomszédok hozták el idáig, kendővel legyezgette magát. Egy nagy dudás, festett szőke lányt egy szőke, pattanásos képű srác passzírozott oda a megálló plexiüvegének, hosszasan csókolóztak. Állt még itt egy meghatározhatatlan korú férfi. Unottan bámult maga elé, dudorászott szotyolázás közben, amerre állt, arra köpte a héjat. Odaléptem hozzá, tört angolsággal megszólaltam: „I'am a composer, sing one folksong, please! The Bus is 10 minutes slow." Nem felelt, csak elém nyomta a szotyolás zacskót. Elköpködtem vele egy darabig, s előkészítettem a gramofontekercset, hátha mégis énekel nekem. Az ürge fél óra múlva hátrament a megálló mögé, mikor visszajött, a sliccét gombolta. Rám hunyorított, sodorni kezdett egy cigarettát, nekem is odakínálta. Hernádkakon kínáltak egyszer gyűjtés közben így, ott azt kérdezték: „Mezítlábast?" Elszívtuk, aztán nyújtottam a sajátomat, de csak félig szívhattuk el, mert megérkezett a busz, mondta is a hollandus: „The Bus!" Azt reméltem, nem kések túl sokat Verditől! Néhány szabad ülőhely maradt csak, a sofőrt alig értettem, talán lerobbant a rendes járat, ő meg helyettesített. A buszon nem működött a légkondicionáló, azzal vigasztaltam magam, hogy majd csak odaérünk a Diepenveenbe. Az öregasszony furcsa tartásban kuporgott a busz legelső helyén, bőröndjét felhozta a sofőr, s mellé tette. Nekem az ürgével a leghátsó sorban jutott hely, kicsit előrébb ült a párocska, ahogy megindult a busz, a lány melle is mozgásba lendült, nehéz út lesz, dünnyögtem magyarul az ürgének, ő bólintott, és már aludt is. A busz negyedét hátizsákos turisták töltötték meg, talán amerikaiak, a többi utas kirándulásból hazafelé zötykölődő nyugdíjas lehetett. Kínjukban röhögtek, mert a sofőr, ahol lehetett, eltévedt. Néha hátrakiáltott valamit azon a se német, se angol nyelven, ahogy a hollandusok beszélnek. Negyedóránként álltunk meg, azt éreztem, már nincs messze Diepenveen, de össze-vissza kanyaradott az út a folyó miatt, minden faluban tömöttebb lett a busz, leszálló egy sem volt. Hol a homokdűnéket, hol a csaj ugráló mellét bámultam, és a fintorgó embereket, mert elől mindenki pofákat vágott. Hamar megéreztem én is, nem az izzadtságszag miatt grimaszoltak, penetráns szarszag terjengett a buszon. Nézegetett mindenki, ki lehet gyanús, megindult a susmus, mutogattak előre, a nagy bőröndös öregasszonyra, csak ő lehetett. Közben a sofőr annyit mondott a mikrofonba, hogy „Please, the windows to open!" Két egyetemista külsejű turista előttem azzal szórakoztatta magát, hogy mi mindent lehet még shit szóval illetni. Ilyeneket, hogy hi shit, shitbus, shitblues, shitland, shitlady, shitaged, shitake... De a nyugdíjasok lepisszegték őket, és egy szemüveges szikár férfi hátra fordult, üvöltözött velük, de az amerikaiak csak röhögtek. Az jutott eszembe, ha a nénike tud angolul, akkor biztos szarul esett neki a shitezés.

Hiába volt nyitva az összes ablak, felnyomva a két tetőablak, a huzatban is érezni lehetett a szagot. A nénike elől csak mocorgott, kapaszkodott a nagyokat rugózó buszban, zavartan a tarkóját simogatta. A sofőr nem szólt semmit. Csak akkor, ha elbizonytalanodott, merre is kell fordulnia. Az utasok is megpróbáltak unott arcot vágni. De nem ment. Vagy grimaszoltak, vagy röhögtek kínjukban. Mellettem az ürge felébredt és megint rákezdett a szotyolázásra. Amikor beértünk Diepenveenbe, megkerestem a hotel nevét: Ijsselhotel. A szórólapon láttam, drága, 130 euró egy szoba, én meg inkább nem eszek, hogy vegyek még két viaszhengert a gyűjtéshez. Amikor lassított a sofőr, a nénike felállt, és a tőle telhető leghangosabban beszélni kezdett. Gondolom elnézést kért, de elsírta magát. Én meg mentem volna már Verdihez. Remélem, megnézte a kottáimat az a vén olasz!