Spanyolnátha művészeti folyóirat

Bódi Zoltán

Az alkatomhoz illő kötet

Petőcz András legszebb versei.*

AB-ART Kiadó, Pozsony, 2011

 


 

 

Zsávolya Zoltán — a könyvben megjelent tanulmánya szerint — „a Petőcz András legszebb versei című összeállítás példaszerűen mutatja meg, hogy ez a költő immár évtizedek óta folyamatos, érdemleges és hangsúlyos jelenléttel rendelkezik a kortárs magyar irodalomban." Ezzel egyetértve hangsúlyozom, hogy a kötet izgalmasan változatos stílusú, formájú verseket tartalmaz. Nem lehet megunni az olvasását.

    A költőnek az olvasó nézőpontja a talány, az olvasónak a költőé. Ezért én most az olvasót szeretném képviselni, talán érdekes lesz a szerzőnek is ez az olvasat.

   Értelmezésem hangsúlyozottan a köznapi olvasóé, azaz nélkülözi a mély, tudományos elemzést, ám az alaposság és a gondolatok nem hiányozhatnak, mert hitvallásom, hogy az irodalom az önállóan gondolkodó embereknek szól. Tehát az irodalom értelmezéséhez a saját gondolataink és azok vállalása szükséges. Ez pedig meg kell/kellene legyen minden értelmes emberben. Ezzel szemben nekem az a meglátásom, hogy az irodalom, amely a gondolkodó embernek szól, egyre népszerűtlenebb a tömegek részéről. A tömegkultúra nem a gondolkodtató irodalom területe, hanem a szórakoztató, azaz gondolat- és fájdalommentes irodalomé. A magaskultúra terepe pedig a gondolkodtatás, már-már a követhetetlen üzenetek területe. Mivel én a gondolkodást kellemes és pihentető tevékenységnek tartom, és az emberi lét alapjának, ebből azt a konklúziót vonhatjuk le, hogy emberi kiteljesedésem része az önálló, szabad gondolkodás és a megfejthető üzenetek világa. Az előző gondolatmenet szerint ez valahol a magaskultúra és a tömegkultúra között helyezkedik el. Sőt, bizonyos mértékig csökkenti a szakadékot a kultúra eme két szélsősége között.

   Jól illik az alkatomhoz, a gondolkodásmódomhoz Petőcz András legszebb verseinek gyűjteménye.

   Ebből a gyűjteményes kötetből azokat a motívumokat emelem ki, amelyek a legjobban megragadtak, és ezekhez fűzöm hozzá saját gondolataimat.

 

Úton

Az utazás egyik célja a tenger. Sosem merítkezik bele, csak folyton szemléli. A tenger a szemlélőjét lágyan betakarja, és nincsenek színei, leginkább szürke, sötét, esetleg a holdfény világítja meg, de mindenképpen felhős, napsütés nélküli vidéken van. A tenger sima, alig hullámzik, és nem viharos, sosem haragos. Óriási földrajzi méretekkel rendelkezi, nagy a távolság és a térérzés a tenger motívumos versekben. A tenger csendje veszi körül a szemlélődő embert.

   Szeretem, hogy egyszerűek és átláthatóak a képek, amelyek élményt, érzelmeket idéznek fel az olvasóban, ráadásul egyszerű, hétköznapi élményeket idéznek fel (magány, rohanás, időtlenség, teremtés és halál, séta az utcán, a városban, egyszerű szemlélődés, köszönés idegeneknek). A versekben a kötői én válik a főszereplővé, és mivel én olvasom, és beleélem magam a történetekbe, engem, a mindenkori olvasót személyesít meg, így csupa olyasmi történik a szövegben, ami velem is megtörténhet (például lemegy a Klauzál térre vetőmagért - Hajnali szárnycsapások 11. oldal). Érdekes, hogy sztorik, történések zajlanak ezekben a versekben. El tudom mesélni, hogy van egy ember, aki utazgat Európában, mert az otthonát meg akarja ismerni, figyeli, szemléli a tengert, amelyben a teremtést, magát az életet fedezi fel (beláthatatlan, homályos, kicsit sötét, és céltalan, el lehet benne merülni).

   A tenger metaforikus jelentései Petőcz versei alapján számomra a következők: végtelenség, mélység, homoktenger, időtlenség és elmúlás, élet és halál, a teremtés forrása, idegen és kiismerhetetlen, mélabússág, végtelen szabadság. Feltűnő, hogy ez a tenger nem haragos, hanem nyugodt és hatalmas. Ha a tenger az élet, akkor az élet, a teremtés eredménye is ilyen. Az élet és a világ egyhangúan, monotonul működik, én csak figyelem - egy darabig. A tengert szemlélő, az életén gondolkodó ember ellenpontja A tenger dicsérete című vers (31-34. oldal), itt a madarak végtelenül szabadok, én mint ember pedig képtelen vagyok felfogni a tenger ('az élet') végtelenségét, értelmét. Ez egy régi toposz is egyben: az ember az ég és a Föld között van, aki a nagyságot, a végtelen szabadságot képtelen felfogni, bár mindig vágyakozik rá. És valóban: én is ilyen vagyok.

   Egyébként az utazásnak különböző színterei vannak a kötet verseiben: a tenger, francia városok, Európa, ismeretlen városok. És - ezek után nem meglepő, hogy - az utazás egyik célja a halál, vagyis a sírverem: „Itt, ahogy gyalog, lépked a város, / az utca felemás mégis, üres, miként / a feladatra éhes fenyőfa-koporsó." (Az ismeretlen városban 61. oldal) - ez is klasszikus toposz.

   Roppant érdekes értelmezése az utazásnak és az emberi tevékenységnek a Taoista költemény: „Árnyék és fény / között, ha úton volnál, / ne állj meg soha/utadon, maradj csak/örökké mozdulatlan." (77. oldal). Eszerint nem mi mozgunk, hanem a valóság, mi csak egy helyben állunk, amikor utazunk. Ez az inverz szemlélet bennem a Mátrix című film egyik kulcsmondatát idézi fel, amikor Neóról még nem tudják, hogy ő a kiválasztott, ezért elviszik az Orákulumhoz, és rá várakozva egy kisfiú meghajlít egy kanalat, amelyről azt mondja a csodálkozó, még tapasztalatlan, éppen hogy öntudatra ébredt Neónak, hogy nem a kanál hajlik, hanem a valóság! Nyugodtan megteszem ezt a kognitív utazást Petőcz versétől a Mátrix című filmig, mert ez az én szuverén, szabad gondolkodásom eredménye, amelyet vállalok.

   Az utazás egyszerűbb értelmezése a futás, hiszen ekkor is haladunk valahová, ám jellemzően nem valaki elő futunk, hanem csak önmagáért, a futás élményéért. Miért futunk? Mert futni kell, ez az életünk: „futás ez cél és értelem nélkül" (Futásom, idegen tájban 91. oldal).

 

 

Isten

Ott vagy: és mégsem — / Mozdulsz, és itt maradsz. / Moccanatlan remegésed: / csillogásod csak viszontcsillogás." (A láthatatlan jelenlét 21. oldal).

   Az isten állandóan jelen van, de megfoghatatlan, mert folyton átalakul, folyton átértelmezem, ez a megszüntetve megőrzés gondolata. Az istenhez az eredendően, folyton meglévő bűnünk bocsánatáért imádkozunk, folyton gyónunk neki — „Uram, uram, bocsásd meg enyém bűnömet, / tisztára mossad az én lelkemet." (Zárójelvers op. 2. 24. oldal)

   ( Csak zárójelben jegyzem meg, hogy olvasóként és nyelvészként is érdekes a például a Zárójelversekben megfigyelhető retorikai szerkezet, a kreatív, repetitív struktúra. Vagyis hogy képes a vers kulcsmondatát annyiszor ismételni, néha variálni, hogy lemegy egészen a mély jelentéstartalomig, amely a formán túlmutat. Erre a kreatív, változatos retorikai szerkezetre hívja fel a figyelmet Zsávolya Zoltán is az összegző dolgozatában. )

   Olyan vagyok, aki vallásos, de nem bigott, személyes viszonyom van az istennel, dogmák nélkül. A köznapi, mai, szekularizált világ hívő embere — derül ki Petőcz verseiből. Az isten ábrázolása profán, nagyon közvetlen, nagyon földi, és leegyszerűsített, nélkülözi a hagyományos egyházi transzcendenciát. Tehát az isten folyamatosan velünk van, de nem transzcendens. Akkor hol van? Én csak egy választ tudok erre adni: bennem. Minden emberben benne van az isten, csak észre kell venni, társalogni kell vele, mert így is, úgy is vezérli az életünket. Csak ha fölismerem magamban az isteni vezérlő elvet, sokkal könnyebb élnem, mert megmutatja a kiutat.

   Az is bizonyítja a Petőcz által elindított gondolatmenet szerint, hogy az isten bennem van, hogy ugyanolyan tevékenységeket végez a Petőcz által ábrázolt isten, mint mi, „egyszerű” emberek. „Barátom, az isten!(különben ismert világutazó), / bőröndjét magához vette: vonatra száll.” (Kivándorol az isten 25. oldal). Tehát barátom az isten, aki bőröndöt vesz és utazik, mert annyi itt a gond, hogy el kell menni innen. Fél az isten és szorong: „A sarokban ül, és szorong az isten. / Annyira sápadt és fáradt az arca! / Homlokán piros pattanás. Véres. / Már megint elvakarta.” (Szorong az isten 28. oldal). Az isten félve, szorongva teremti a világot! Tehát ez is köznapi, emberi jellemző: fél a nagy feladat előtt, mert él, dolgozik benne a felelősségtudat.

   A Távoli hely című versben (35-37. oldal) kapcsolódik össze a tenger és az isten motívum: mindkettő hatalmas és elérhetetlen, mindkettő folyton változik, megfoghatatlan, de mindig velünk van, körbevesz minket, csak a tenger szürke, sötét, az isten pedig fényes. Az élet a tenger, tehát az élet kicsit szürke, folytonos, színtelen, de állandó, az isten a fényesség, de a teremtésének az eredménye szürkére sikeredett.

   A legmegkapóbb a Megölelt az isten című versben (100-101. oldal) ábrázolt isten: profán, már-már tabudöntögető: egy közülünk, aki szembe jön velünk, megfogja a kezünk, és megszűnik az idő körülöttünk, és egyedül maradunk. Itt veteti észre velem Petőcz, hogy az isten bennem van, mert csak akkor tudok egyedül maradni egy találkozás után, ha önmagammal találkozom.

 

Európa metaforája

Ez egyben verscím is (39. oldal). Itt közép-európai nézőpontból értelmezzük Európát. Természetesen metaforikusan, mert másképp nem tudunk értelmezni semmit. Ebből is kiderül, hogy a metafora kognitív jelenség, amely fogalmi köröket alkot, és tartós fogalmi megfeleltetéseket hoz létre metaforizált és metaforizáló között.

   Tehát Európa a mi nézőpontunkból például egy kacér, megközelíthetetlen, gyönyörű nő, aki mindig változik, aki folyton csak hiteget. Érdekes kognitív feladat megfordítani ezt a metaforát, egy jól kitalált metafora ugyanis fordítva is értelmezhető. Milyen a közép-európai ember metaforája, ha Európa ilyen? Szerintem ennek megfelelően Közép-Európa egy lesajnált, reménytelen, kicsit szégyellni való rokon. Olyasmi, mint egy régi, általános iskolai osztálytárs, akivel 30 év múltán összefutunk az utcán, és nincs vele közös témánk, mert mi magasabbra és máshova jutottunk, mint ő. Ám ennek ellenére ő reménykedik, hogy egyszer meghívjuk vendégségbe, mi meg a kényelem és az álságos udvariasság kedvéért csak hitegetjük.

   Az Európa rádió, éjszaka (46. oldal) a jelenségkontinuum metaforája. A versben ismét előkerül az utazó, aki végigautózza Nyugat-Európát, és a bekapcsolt rádiója magától váltja át a beállított hullámsávon a különböző adókat. Így folyamatosan szól valami a rádióból, ami fokozatosan, éles határok nélkül átmenetet alkot. Ilyen a szociolingvisztikában (nyelvváltozatokat, nyelvjárásokat kutató tudományterületeken) jól ismert jelenségkontinuum elmélet. Ennek az a lényege, hogy el lehet indulni Belgium vagy Hollandia nyugati feléből Németország belseje felé úgy, hogy településről településre mindig csak egy kicsit változik a nyelv, a nyelvjárás, míg a végén már teljesen más lesz a kiindulóponthoz képest. Itt is: kezdeti beszélő rádióműsortól eljutunk Phil Collinsig és Mariah Carey-ig, anélkül, hogy hozzányúltunk volna a rádió keresőgombjához.

 

A vers a film metaforája

A Közelítés a szürkületben című vers (55. oldal) a Nagyítás című film (Blow-up, 1966, rendező: Michelangelo Antonioni) metaforája, ami azért formabontó, mert általában fordítva szokott lenni: az irodalmat metaforizálja a film. Ahogy mélyére nézünk a dolgoknak, a felszíni szürkeségből és idillikus rendezettségből szörnyű bűn, halál, hulla kerül elő, és nem kell mást tenni, csak ránagyítani a felszínre, de ahhoz éles szem kell ám, hogy észre vegyük, mire kell ráközelítenünk. A világ nehezen ismerhető meg, mert a lényeg a részletekben, sőt azok mögött van, amelyeket csak az avatott szem vehet észre.

 

Egy kis reminiszcencia és intertextus

Oblomov (Oblomov álma, 68. oldal) Goncsarov hőse, a mozdulatlan ember, aki mellett elmegy az idő, nem tesz semmit, mert nem látja értelmét. Kicsit olyan ő, mint a tengert figyelő ember a korábbi, tenger motívumot feldolgozó versekben, aki csak szemlél, passzív és magától múlik az idő. Egyébként ő nem a klasszikus orosz irodalmi linsnyij cselovek, fölösleges ember, mert ez a társadalom számára fölösleges, tesz valamit, de önmagának is hazudik, és a társadalom sem veszi őt komolyan. Oblomov pedig semmit sem tesz, mert tudja, hogy képtelen rá. Néha mi is vagyunk Oblomovok, és látszólag ez jó, de az aktivitáshoz szokott ember számára persze „szörnyű szenvedés”.

   Tatyjana is megjelenik az Anyeginból (Tatyjana leveleiből, 71. oldal), aki önmaga ír levelet Anyeginnak, pedig fordítva kellene lennie. Itt inkább a reménytelenül vidéki ország lakója, ki azt veszi észre, hogy ebből a vidéki országból mindenki elmegy, illetve fájdalmas benne az élet. Talán nincs is szükség ennek a gondolatnak a köznapjainkat érintő (már-már) törvényszerű aktualizálására.

   Miatyánk parafrázis olvasható az Egészen a fekete fáig versben: „legyen meg a mindennapi rohanás, / a mindennapi rohanásom add meg nekem ma...” (82. oldal). Itt a futás köré építi fel az intertextust, a mindennapi futás program célja a nagy fekete fa elérése. Mindennapi futásunkat/kenyerünket add meg nekünk ma. A futás a napi betevő, ezért élünk, ez maga az élet. Ez eszembe juttatja a Tragédia sorait: „A cél voltaképpen mi is? / A cél, megszűnte a dicső csatának, / A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga.”

   Olvashatjuk a Szeptember végént is mai szavakkal és átértelmezve (87. oldal). Ez olyan, mint az álom az álomban. Egy irodalmi szöveg formál át és értelmez egy másik irodalmi alkotást, vagyis egy irodalmi alkotásból tudjuk meg, hogy mi a befogadás módja: elolvassuk, és elmondjuk magunknak. A saját szavainkkal, a saját gondolatainknak megfelelően. Szabadon nyúlunk hozzá a szöveghez, ahogy csak mi vagyunk rá képesek. Ahogy csak én tudom. Én így tudtam.

 

 

 

Irodalom

 

Petőcz András legszebb versei. Válogatta és az utószót írta: Zsávolya Zoltán. AB-ART., 2011.

Zsávolya Zoltán: Stílusok között - korszakok fölött. Átfogó vázlat Petőcz András lírai munkásságáról. In: Petőcz András legszebb versei. Válogatta és az utószót írta: Zsávolya Zoltán. AB-ART., 2011. 103-112.

 

 

 


 

 

* Elhangzott a Magyar Írószövetségben, 2011. november 14-én, a Petőcz András legszebb versei című kötet bemutatóján.