Spanyolnátha művészeti folyóirat

Fodor Tünde

Versterápia

Halmosi Sándor: Ibrahim − A menta ízei (Válogatott versek 1996-2010)
Noran Könyvesház, Budapest, 2011

 


 

 

 

Halmosi Sándor Ibrahim című kötete válogatás. Tizenöt év verseit rostálta hét ciklusba a szerző. A hetes kísértő szám — engem kísért. Eszembe juttatja a Hétfejű Tündért, az esztendőket, erényeket, bűnöket, sárkányt, szamurájt, mesterlövészt, a kézilabdát, a szivárványt, a Göncölt, hogy a hinduizmusban szent, s hogy még vasárnap van.

            De rögvest hessegetés jön, magamtól el szamurájt, szivárványt, tündért, s míg a férfipárfél és a kétésnegyedéves gyermek fokozatosan összeolvadó szuszogása szinte mantrává szelídül, fej tisztul, olvasás indul.

            Nyitom a kávészín és mélykék, keleti motívummal díszített szép könyvet, s érzem, hogy ünnep költözik belém. Nyugodt leszek, lelassulok, megszűnik a napközbeni zizegés, ahogy a tenyerembe simul a vékony gerinc, ahogy ujjaim érzik a papír hűsét, ereit lapozás közben, ahogy szemem megakad egy-egy szón — ciráda, mákony, árvácska, stáció, cidri. Végenolvasós vagyok, hátulról kezdem a könyveket, ezt is. Rögvest csodára bukkanok: „Te is elmúlsz, én is elmúlok. De ha egyszer / beléptél egy ajtón, már nem éltél hiába” (Razglednicák 38). S nem is egyre: „A férfi templomot épít a világban, / a nő felszenteli, / terítőt tesz az oltárra / és önmagát ” (Razglednicák 36). Menten eldől: szeretni fogom ezt a könyvet.

            Azon kapom magam, hogy nem agyalok rajta, ki hathatott a szerzőre, vagy ki nem, hogy ez a sor most metafora-e vagy megszemélyesítés. Csak olvasok, s hagyom — és élvezem, hogy hagyom —, hassanak rám a szavak, a hangulatok, jobban, mint évekkel ezelőtt a rádióból a szerelemes dalok. Hagyom, hogy lássam magam előtt az ablakot, ahol ülne, a várost, a ligetet, a vénkupás cserepeket a tetőkön, a sóskát, az epret, a gyerekek tiszta ingét, az állig érő deret, a tulipánt és a pipacsot, a langyos permetet a levendulabokron. Hagyom, hogy érezzem a friss fahéjas csiga, a sülő fokhagymás bagett vagy gesztenye illatát, a citromfűét, kardamonét, mentáét — legyen vad, fodor —, a hársét, az oregánóét, köményét, a hóét.

            Megfog a hogyan, nagyon. A kötet nyelve elragad, szokatlan manapság, ahogy szép, ahogy cseng, sodor, mintha valami ősi erőből táplálkozna, elfeledett szavakból, egyszerű, világos szerkezetekből, sehol semmi szócsavarás, fölösleges manír. Olvasom a szépszavakat, bozsgás, bekvártélyoz, tárnics, nyüstöl, kavalkád, pipacs, köpű, sifitel, gléda, csormolya, s nagymamám hangján szólnak bennem, látom őztekintetét, fejkendője kasmírját, élét.

            Megfog a miről, nagyon. Utóbbi egyszerűen is definiálható: „Kerestem valami mélyebb értelmet / és összefüggést, míg rá nem jöttem, hogy csak / a beszéd bolyong bennünk és a szerelem, / hiába minden” (Csak ülnék az ablakban). De bonyolultabban is: „de hát az üdvöt / mégiscsak ennek az egy világnak / az átlényegítésén keresztül érhetjük el / minden tárgy mozdulat szó / gondolat tett egységbe hozásával / és nincs más utunk lehetőségünk / nincs is más választásunk / minthogy ezt az egy világot átlényegítsük / és felemeljük a csodába” (De ez most mind nem fontos).

            Eleinte zavar, aztán megkedvelem a sokszínét, sokhangját, sokhangulatát. Az individualizmusát, a természetre való rácsodálkozás képességét, az iróniáját, bölcsességét, a romantikusságát, a szomorúságát, a burjánzó halmozásokat, túlzásokat, kacérkodását a népiességgel, a finom, jelzésértékű erotikát.

            Szeretem, hogy tudja, „Hozzuk magunkkal/ az idők mélységéről [...] / A tudást, hogy életével játszik / ki érzelmekkel játszik / és a tudás t/ hogy az élet mélyélésű / és túlélni / csak így tudunk. / A test gyengesége által. / Ahogy a lélek szövete.” (Hozzuk magunkkal). Hogy tudja, hogy milyen íze van az agámának, hogyan feszítik a pányvát, mi az az okker, milyen az íze a Földközi-tengernek, milyen a sivatag sárgája, a tuaregek kékje, s azt is, milyen a lét, ha női: „és mindeközben feleségnek lenni / és háziasszonynak / szeretőnek / szakácsnőnek / anyának / nőnek lenni / kívánatosnak / ügyesnek / gyorsnak / megértőnek / türelmesnek” (De ez most mind nem fontos). Ilyen egyszerűen tudja, nem kell semmit magyarázni. Tudja, milyen az, amikor egy nyári nap történése belefér harmincegynehány sorba, bele a halk zene, a bíborok, Rossini, Verdi és Botticelli, Eco és Unamuno, némi szatén és sok tökféle, illatos olajbogyó, aszalódó ölelés, gaspaco és a fiúkat virággal dobáló Viola.

            Szeretem, hogy sokszor fog el az ismerősség érzése, még ha fájón is: „rólam [...] asztagban lógott a magány,” (Még a cédrusok is csemeték voltak); „Mert téptél s mert hiányodtól hülyét kapok” (Mert téptél); „Kék vagyok, mint eső alatt a szendergés” (A búzavirágot); „A hiány, ami morzsánként megesz” (Razglednicák, 8); „Hányszor kérgesedik reggelig a kéz, / hányszor a lélek.” (Razglednicák, 9). Hogy a teljes verstest bensőségességet, otthonosságot áraszt. Hogy olvasás közben én vagyok csupán és a könyv, amin „..átüt [...] a lélek, előbújnak a rejtett illatok” (Razglednicák, 29). Hogy úgy érzem, az Ibrahim az én könyvem.

            Élvezem azt a felszabadító luxust, hogy nem kell beszélnem a kötet szerkezetéről és a címadásról, hiszen Halmosi Sándor ezekről leplet rántott már egy interjúban. Élvezem, hogy a versek egy részét másként ismertem meg korábbi köteteiben, s hogy itt most teljesen új értelmet kaptak. Élvezem, hogy azt gondolja az életről, amit én is — „mert minden mindennel / összefügg / legfőképp te velem / és én teveled / a féléssel a féltés / az elengedéssel a hazavárás / a mérhetetlen önzéssel / a végtelen odaadás. / a kis apróságok / és a nagy narratívák” (Az elcsitulás eufóriája); „Gyere haza / ne a puszta kénybe, az elrontott jövőbe, de a hosszú / hétköznapokba, a verőfénybe, az egyedüli kézzelfogható / valóságba, gyere vissza a ködbe, az esőbe, [...] / hallgassunk sok zenét, emberek várnak ránk, tájak / és feladatok, nem túl izgalmas, de nyugodt és dolgos esték. [...] / egy kis hétköznapiságot az életbe, az extrémek helyett / a szokványosat, az olykor unalmas normalitást, / az érzékekben egyfajta lassúságot / mely magát a holnap, / holnapután biztonságával, bizonyossággal átlátó, jól alvóé.” (Gyere haza). Élvezem, hogy olvashatom a Szeretőkódexet, s már biztosan tudom, hogy „Néha fejet kell hajtani, hogy megemelhesd.” És azt is, hogy „A beszéd folytonossága jócsendet teremt”, s hogy „Ha tere van, ideje is van mindennek. Ez a normalitás, / a hétköznapok csendje. Ahol hibázni lehet és tévedni, / bántani és bántódni, ahol bocsánatot lehet adni és kapni / - a nagyvonalúság tere. Ahol az ember önmaga lehet.”, és hogy „Nem lehet jól vagy rosszul szeretni. / Csak szeretni lehet.”

            Az Ibrahim olyan, mint egy jó terápia. Terápia az alkotónak, hiszen egy válogatáskötet lezárása is lehet valaminek. De elsősorban az olvasónak az. Arról is, hogy „Amit tartasz, az megvan. / Amit elengedsz, az meglesz.” (Szeretőkódex), s azért is. Esendő ember a költemények szerzője, telve szerzetesi bölcsességekkel, aki hol horizontális, hol vertikális irányban halad a lélek–lajtorján. De lép, nem áll meg, halad.

            Halmosi létezés–költészetének különös szakralitása és bölcsessége teszi, hogy azt érzem: úgy írta meg az Ibrahimban önmagát, hogy mások jobbulását szolgálja. Mintegy útbaigazítást ad, elviselhetővé teszi a mindennapokat, bizonyítja, hogy élhető a csoda, és fenntartható a hétköznapokban. Rajtunk múlik, hogy ne féljünk megszülni a kínokat éppúgy, mint az örömöket, hogy kérhessük és élhessük a mindennapi csodát — az életet, a szerinte metaforát.