Spanyolnátha művészeti folyóirat

Iván Péter

Osztályharc

Az üres iskolaudvaron újra megkértem Flóra kezét. Egyikünk sem ide járt. Én a Béke Szállón verekedtem végig a magam nyolc évét, őt meg Miskolc legelitebb sulijába hordozták minden reggel Audin. De nyitva volt a kapu, a kövezett szegélyű flaszternégyzetek pedig, amelyekből összeállt az épület előtti rohangáló, alkalmas felületként szolgáltak arra, hogy megtanítsam biciklizni. Augusztus közepén a gondnok is csak egy-egy órára jön be, ellopni úgysincs mit. Különben Flóra őt is ismeri, persze. A környéken mindenki szívélyesen üdvözli szerelmemet, nyájasan érdeklődnek az apukájáról meg a Fivérekről. Az én köszönésemet nem fogadják.

            Legyen ez a búcsúajándék, másra amúgy sincs pénzem. Biztosan könnyen fog menni a biciklizés, ha megy a sízés, a keringő, a zongora, a német. Nem is értem, hogy maradhatott ki. Talán mert annyira proli. Miskolcon régebben sok suttyó biciklizett, cefreszagú apókák női vázon, méretes, mackófelsős anyukák Camping kerékpáron, és a cigányok, a cigányok mindenen, ami gurult, gyakran hárman-négyen is egy vázon. Ha olyanjuk volt, lecsuláztak és vihogva odébbtekertek. Igen, a biciklizés határozottan proli. Flóra mindhárom bátyjának Mountainbike-ja van. Szerelmem a legócskábbat kapta kölcsön, a nyolcsebességest. Az már nyugdíjas, négyéves. Az én Csepelem harminc, az öregem haláláig azon kerekezett hajnalonként a gyárba, csórikám.

            Legjobban megint Papousek szórakozott. Apró, rosszindulatú disznószemeiben kajánsággal követte végig, ahogy a garázsból az ebédlőn át felhozom a biciklit, hogy az udvaron egy ronggyal áttöröljem. Végül, mikor már elég családtag jött össze a konyhában, hogy kedvére gúnyolódhasson, röhögve beszólt. Soha egyetlen alkalmat sem hagyott ki: — Böhmbácsi, ha azt akarod, hogy a lányom pedálozzon utánad, inkább vidd el Lillára pisztrángot enni! — Az Elsőszülött pedig csak a foga közt mormogott, ügyelve rá, hogy Az Anya azért meghallja: — Mi az, most meg a suliudvaron kupakoltok?

            Hát Az Anya erre tényleg kiborult. Felékszerezett kezével, melyről sorra peregtek le a túlméretezett gyűrűk, hogy később a levesben, porzsákokban vagy a lugas füvében találjanak rájuk a keresésükre befogott gyerekek, most lagymatagot legyintett az Elsőszülött feje búbjára. Két héttel ezelőtt — Flóra ekkor már nem átallott jóízűeket pukizni, böfizni a jelenlétemben — én is találtam egy topázköveset a linzerbe sütve, amit érthetetlen okból az én muttikámnak küldött Az Anya. Gondoltam, szerzek egy jó pontot és visszaadom. Aztán mégis becsaptam a zálogba. Jó pontok helyett sokkal inkább kotonra volt szükségem. Sokat csináltam akkoriban. Nem Flórával.

            — Rikám, ugye nem? — nyavalygott Az Anya azon az augusztusi délutánon a tip-top konyhában. Flóra ugyanolyan lagymatagon préselt ki kontúrtalan száján néhány nyugtató hangsort, Papousek meg a térdét csépelte fene nagy jókedvében: — Pozor-pozor, csesznek a csesznye csehek, he?! — Akkor kellett volna búcsúzóul jól pofán csapni, hogy a véres nyállal együtt pár fogát is kiköpje a damasztterítőre. A nyolcsebességes csodabicajt bevágni a nagyrabecsült dolgozósarkába, hadd repüljön a sosem használt számítógép, a kinyitatlan nagylexikonok. De hát, búcsú ide vagy oda, én a szívem mélyén még mindig reménykedtem. Plusz próbáljon már viselkedni az ember, még ha a Torontáli utcából jött is.

            — Szikra mozi! Szovjet obeliszk! Pirosseggű görög menekültek! — összegezte szegényes tapasztalatait Papousek, mikor nyár elején megtudta, hol lakom. — Kisfiam, akármerről is nézlek, bizony egy nagy büdös bolsi vagy te! — Ráhagytam. Sokkal izgatottabb voltam akkor, mint hogy felvegyem a dagadék piszkálódásait. Negyedórával azelőtt Az Anyánál volt jelenésem a tetőtéren. Hogy el szeretne beszélgetni lánya „kis barátjával". Beszélgessünk. Felballagtam a családi ház manzárdszárnyába. Azt vártam, hogy Az Anya külön lakosztályában imádkozósarkot találok, hatalmas Jézus-szobrot, a néni pedig ősöreg Bibliáját böngészve enged színe elé. De aztán semmi vallásos tartalom nem lett a hűvös szobában, Az Anya női magazint nézegetett, kismackó alakú krumpliszirommal kínált és úgy kalimpált a szőrtelenített sonkáival, mint aki alig várja, hogy rárontsak. — Úgy döntöttünk, hogy én közlöm veled a Család Akaratát — nyöszörögte panaszosan. — Flórácska csak a házasság után válhat asszonnyá. — Buzgón bólogattam, a Kiskegyed felém eső oldalán kalandozott a tekintetem. Nekem fejjel lefelé szőke, élveteg leányzó harapdált egy jégkrémet csíkos bikiniben. Szájjal, kézzel már megvoltunk egymásnak a szutykos pesti koliszobában, Flóra luxusalbérletében. — Nem is terveztünk ilyesmit — rebegtem ájtatosan, Az Anya pedig jóváhagyólag biccentett. Flóra, aki a folyosón hallgatózott, a lépcsőn lefelé menet a fülembe súgta: — Ha holnap korán jössz, dughatunk egyet. — Csak bólogattam. Még mindig tele volt a szájam kismackó alakú krumpliszirmokkal.

 

Szép piros ez az iskola, mintha az Ablak-Zsiráfból másolták volna ide. Ha én ilyen általánosba járok, nem pedig az LKM tövében a Béke Szállóba, ahogy a szocreál cigánysulit nevezték városszerte, talán Flórával is sikerült volna. Persze, akkor nem tizenhat éves koromban látok először Legót. Nem hasad fel olyan rondán a szám egy Quelle-katalógusért folytatott élethalálharcban a tornaterem mögött. Azok az otromba fürdőruhákban meg fehérneműkben pózoló, sápadt ínyű, úszógumis lányok az eneszkás újságból sokat formáltak nőképemen. Szeretem a német típust. Szeretem a német nyelvet.

            Flóra felült a vázra, de nem a nyeregre. Szandálja orra épphogy leért a flaszterre, de ő csak gebeszkedett görcsösen, félt, hogy álltában eldől. — Gyerünk, tekerni! — biztattam. Átfogtam a derekát, hogy megtartsam, mire Flóra görcsösen belémcsimpaszkodott, egészen a mellkasomnak szorult. Rég volt már ilyen. A hamis meghittségtől lüktetni kezdett a tricepszem. — Gyerünk, virágzat, repülj! - lassan elindultam a biciklire merevedett lánnyal az udvaron. Összeharapott szájjal a pedálra rakta a lábait, tétova mozdulatot tett velük előre-hátra. Arckifejezése, mint általában, kelletlen és bosszús. Vonalai elmosódottak, haja, mellbimbója seszínű.

            Sok-sok évvel később találtam róla egy képet a Facebookon. A homályos felvételt valószínűleg telefonnal készítették. Olyan volt, mintha esőáztatta ablakon át néztem volna: csak Flóra lila felsővel borított törzse látszott rajta és arcának egyetlen markáns részlete, az észvesztő Terminátor-állkapca. Olyan jó volt ez a fotó, hogy majdnem fel is tettem a laptopomra háttérképnek, de Ulrike meggyőzött róla, hogy rossz ötlet. Állkapcája, törzse neki magának is van. Különb is, mint hajdani szerelmemnek. Tessék azokat csodálni.  

            — Azért is megtanulsz biciklizni! — harsogtam futás közben. Flóra hagyta magát fel-alá gurigatni az iskolaudvaron, de továbbra sem pedálozott. Egészen biztos voltam abban, hogy egy negyedórán belül beüzemelnek fülében az egyensúlyozásért felelős csillók, ha kell, erőszakkal. Flóra mindent megtanult, amit egy miskolci felső kategóriás leányzónak el kellett sajátítania a gördülékeny társas érintkezés érdekében, de minden adatot, készséget ciccegve, kikérem-magamnak képpel, végső esetben könnyekkel a szemében szuszakolt magába. A németben, amit egész tűrhetően beszélt, szintén nem talált élvezeti értéket. Egyszerűen csak használta.

            — Te tulkép minek jársz német szakra? — kérdeztem tőle első nap a kollégiumban, hogy találkoztunk. Albérletben lakott a Vérmezőn, gyanakodva tekintgetett körül a csótányos folyosón, ahová barátnőjét jött meglátogatni. — Diplomáért — válaszolta, megvetően méregetve a morzsás konyhaasztalon fekvő, szétnyitott Wolfdietrich Schnurre-kötetet. De mulatságos történeteket szívesen hallgatott, így meséltem el neki szerelmünk nyolc hónapja alatt az egész huszadik századi cseh novellisztikát, Hasektől Nerudán át Vladimír Fuksig. Faarccal fogadta be a narratívát, látszólag semmi sem csapódott le lelkében belőlük, de egy-egy durvább Hrabal- vagy Salivarová-passzusnál zavaros ködpára ereszkedett szemeire. Ha tovább mesélhettem volna neki, biztosan áttérek Oates-ra vagy Durasra.

            Amikor Flóra papája megtudta, hogy cseh-német szakos vagyok, olyan eszelős vihogásban tört ki, mint a gonosz Torzonborz király a Süsüben. — Óriási! - fújtatott —, ez aztán a pálya! Kisfiam, csak úgy dől majd a zsozsó! — Úgy alakult, hogy később, diploma után, cseh- és magyartudásomnak köszönhetően tényleg dőlt a zsozsó Berlinben, de akkor elég rémesen nézhettem a vinnyogó dagadékra. Inkább csodálkozón, mint sértődötten. Az elején még nem akartam pofán rúgni. — Ezek a szerencsétlen bőmök úgy mondják a hétfőt, hogy pongyolák! - újságolta az asztal körül ülőknek harsányan. — Az pongyélok és nem csehül, hanem szlovákul — jegyeztem meg halkan. Papouseknek, amíg csak odajártam, kimeríthetetlen örömforrást jelentett a cseh nyelv gyalázása. - Böhmbácsi, hogy mondjátok bőmül, hogy hamutartó? - kérdezte, s mielőtt válaszoltam volna, kacsingatva, alamuszi mosollyal bökte oldalba Az Anyát, mintha a slusszpoént várná a Sas-kabaréban. — Popelnyík — rebegtem lemondón, és Papousek majd leesett a székről, úgy hahotázott. — Óriási! Ez a nyelv egy vicc! — A legnagyobb sikert mégis a fokhagyma cseh megfelelője aratta nála: csesznek. — Csesznek a csesznye csehek, Böhmbácsi! — üdvözölt azontúl, valahányszor beléptem a BMW- meg  Audi-lepte garázsfelhajtón át az óriási házba, és azt is kikövetelte, hogy mindenki Papouseknek, azaz Apucinak szólítsa a jelenlétemben.

            Az sem igen lendített a megítélésemen, hogy kiderült: írok. Ezt Papousek megint Flórától tudta meg, aki állandóan a behízott szemű, nagyhangú vállalkozó fülébe sutyorgott, ha hazajött az egyetemről. Összetapadtak, birizgálták a másikat, vagy csak belesüppedtek a hadihajónyi ülőgarnitúrába, és pár vájdling sós mogyoró társaságában éktelenkedtek egymás mellett. — Apja teste, anyja esze — motyorogta félrészegen szobatársam a kollégiumban elalvás előtt, újdonsült szerelmemre célozva. Pedig nem is ismerte a családot, ahol mindenki kövér volt. Egyedül a Másodszülött lógott ki a sorból ösztövér, csontos alkatával, ő viszont előszeretettel viselte fiútestvérei hat számmal nagyobb ruháit, pólói vállrésze a könyökére csúszott, buggyos rövidnadrágjait a mellénél szíjazta össze. Ezenkívül Flóra legfőbb bizalmasa volt, mindent, egyszerűen mindent tudtak egymásról.

            — Idefigyelj, Böhmbácsi - rikoltozott fennsőbbségesen Papousek —, a judeobolsevik idoljaid együtt nem keresnek annyi pénzt egy év alatt a fosaikkal, mint én egy heti csencseléssel, sem farsándor, sem garatyilatyi, sem az a fő-főrabbi vánkosmiklós! — Drága Papousek, a maga kapari alibi-pártja már rég kisbetűt sem fog kapni a törikönyvben — vigyorogtam a képébe —, mikor a Látogatót még mindig olvasni fogják. Leszegett fejjel, arcába szökő vérrel vizslatott sokáig, majd hisztérikus, nyálfrecsegős gúnykacaj robbant elő belőle.

            — Balfasz! — trombitálta.

            — Jobbfasz! — trombitáltam.

            — Remekül szórakoztunk.

 

Legalább már hajlandó tekerni. Még mindig fogom a vállát, de csak az ujjam hegyével tartom, hogy biztonságban érezze magát. Flóra, mondhatni, megtanult biciklizni, de ha kutyagolás közben egy pillanatra elengedem, sikít és rögtön leteszi a lábát. — Pihenjünk — lihegi. Leülünk egy támla nélküli padra az udvaron. Zihálását kihasználva gyorsan újra megkérem a kezét.

            Flóra csak néz a kapu felé ismeretlen márkájú napszemüvege mögül, pingponglabda-mellein feszül az érzéki tapintású felső. Persze ide sem bírt mackóban jönni, vagy levágott szárú farmerben, ahogy én, de azt sem állíthatom, hogy sokáig válogatott volna. Nem válogat sokat. Flóra valahogy mindig alkalomhoz illő. Ötszáz ruha alól is kiszúrja a boltban a neki legmegfelelőbbet, cipőből, illatból, zenéből. Mindig csak félig tölti a poharat, apró falatkákat tűz a villájára és nem harapja a vöröshagymát, mint én. Huszonkettedik születésnapomra a 2001 nyarán újonnan megjelent Daft Punk-kazettát kaptam. Amikor először betettem, azt hittem, a magnó húzza a szalagot. — Te vagy a legnyugat-magyarabb kelet-magyar, akivel valaha találkoztam - köszöntem meg az ajándékot. A kazettát azóta sem sikerült meghallgatnom.

            — Elmondtam tesómnak — szólalt meg hirtelen. Vettem észre. Egy idő óta, mikor Papousek elordította rám vonatkozó szokásos szlogenjét, a Másodszülött mindig hozzátette: — Csak csesznyének, csak csesznyének, de azt sem bírnyak. — Nem tudom, ez volt-e megalázóbb, vagy az Elsőszülött folyamatos felügyelete, mikor a legváratlanabb időpontokban és helyszíneken tűnt fel ellenőrizni, nem kupakolunk-e. A legfiatalabbik nem törődött velünk, ő Papousekkel járt korteskörutakra és a jobbacska pártszimpatizáns nőkkel kupakolt a dísztribün mögött. Szerintem az egész családban ő volt az egyetlen, aki kupakolt.

            — Ez jó megalázó — suttogtam álságosan —, de ha hozzámjössz, kiengesztelődöm.

            — Nem — rázta a fejét Flóra. - Inkább mesélj valamit, amíg pihenünk.

            Különben ezt először a muttikámtól hallottam. Valami párocskának az utcában az Istennek sem akart összejönni, a lány izgalmában összeszűkült, a fiú csak szerencsétlenkedett, de a nászéjszakán minden megoldódott. A végén úgy belejöttek, hogy egy pornóújság is kijött hozzájuk lefotózni, milyen jól csinálják. De igazából ez csak egy berögzült szlogen volt nálam, nem igazán fűlt volna a fogam Papousek családjába házasodni, ha valami csoda folytán bele is mentek volna. Vasárnap templomba, hétközben pártrendezvényekre járni. Anna-bálba. Zártkörű ökörsütésekre. Csóró voltam, ateista és dühből baloldali. Mókásan festettünk volna együtt.

            Amúgy is tele volt ez a nyár szlogenekkel. Papouseké a csesznye csehes. Az Elsőszülötté a Ne kupakolj felebarátod kishúgával. Muttikámé, hogy miért is nem lettem én kohómérnök. Flóra szlogenjei az egyre gátlástalanabbul útjukra engedett szellentések és böfik, melyek az irántam érzett mélységes megvetést voltak hivatottak kifejezni. Ott, az iskolapadon is kaptam egyet, jó öblöset. Mély lélegzetet vettem, és belekezdtem egy hátborzongató Capek-novellába.

 

Hülye!!! — sikított Flóra, mikor észrevette, hogy nélkülem karikázott végig az egész iskolaudvaron. Ott guggoltam a fűzfa tövében. — Akár haza is mehetünk - örvendeztem, szerelmem pedig egyre bátrabban rótta a köröket a flaszternégyzeteken. Akár haza is mehetnénk, csak nem a Zipferkó felé — tettem hozzá magamban.

            A Kábult Kukac Keddjének késő délelőttjén, mikor feldúlva és szégyenkönnyektől elhomályosult látással kifutottam Flóráék házából, hátrahagyva a Cosmo-olvasók-kedvenc-szexpózát bénácskán mímelő és megvetően grimaszoló szerelmemet, első utam a szomszéd utcába, a Zipferkóba vezetett. Miért nem lehet ebben a városrészben is Borsodit vagy Tallérost csapolni, mint egy akármilyen más rendes kocsmában? Nem szeretem én a Zipfert, drága, édeskés és híg, akkor mégis jól jött az a pár korsó. Aztán a törpe termetű csaposnő levette a kötényét, előjött a pult mögül, az asztalomhoz ült a néptelen helyiségben. Nem környékbeli volt.

            Pár perc múlva hátramentünk a raktárba és csináltuk.

            Később hazabuszoztam, de nem volt otthon semmi kaja. Átkopogtam a szomszédba, hogy kérjek estig egy marék száraztésztát. Nagyfenekű Borcsa nyitott ajtót, aki az utca elején dolgozott az oviban, és mindig idétlenül röhincsélt, ha meglátott. Adott egy tányér agyonborsozott rizseshúst.

            Utána a szobájába hívott és csináltuk.

            Este bementem a városba, a Kossuth mozi előtt egy lány nekem jött a fagyijával. Adtam neki tüzet, lemostuk a pólómat az ivókútnál, én meg felkísértem az Avasra.

            Azután behívott a szurtos panelba, ahol lakott, és csináltuk.

            Azon a héten elég sok mindenkivel csináltam még. A díjbeszedő nénivel. Egy szőke ellenőrrel a villamosról. Annak a kiskamasznak az  édesanyjával, akit pótvizsgára készítettem föl azon a nyáron németből. Egy asszonnyal, aki a Kishegyen kapált neonzöld egyberészes fürdőruhában. Biztosan volt még több is, most hirtelen ezek jutottak az eszembe.

            Egy hétre rá, csütörtökön felhívott Flóra, hogy látni szeretne. Sétálni mentünk. Hosszas faggatás után kibökte, ő nem akar velem szakítani, nem haragszik. Rémesen unatkozott. Olvasni nem szeretett, fívérei bizniszeltek, olyan barátnője pedig, akit érdekelt volna, soha nem akadt. Másnap délelőtt elmentem hozzájuk, és a Pilledt Pöcörő Pénteke után jött a Szabódó Szivarcsikk Szombatja, a Vonakodó Vicikvacak Vasárnapja. — Nem számít — mondogatta Flóra, de képtelen volt letörölni arcáról a fitymáló biggyedést, én pedig éreztem, ahogy a golyóim lassan a torkomig csúsznak kétségbeesésükben. Közben azért nem hagytam abba a csinálást, és Flórának is mondtam, menjünk el Lyukóba, a Tiszaira, a Csanyikba, nagyívű sikereim helyszínére, próbáljuk más környezetben, különböző napszakokban. Nem jött.

            Csak néztem a hátát, ahogy átizzadva, tétován, bosszúsan kacskaringózik az iskolakapu felé a bicikli nyergében. Kelletlen, túlsúlyos virág csíkos felsőben.  Szomorú virág, aki valószínűleg sosem fejezi be az egyetemet. Feleségül megy a fürdőszobaszalon-tulajdonos himlőhelyes arcú fiához, aki mostanában apukáik ismeretsége örvén járogat a házhoz, elveszíti a szüzességét, szül neki pár gyereket és sohasem lesz bátorsága megcsalni. Gyermeteg virág, de koravén is, feszülettel rózsaszín lányszobája falán. Személyiség nélküli virág, akivel akkor sem fogom tudni csinálni, ha előtte egy marék Viagrát veszek be osztrigába göngyölve.

            A legfőbb ideje rögvest véget vetni ennek az egész szánalmas bohóckodásnak. Hátat fordítok neki. Határozott léptekkel elindulok az ellenkező irányba. Most.

            — Hé! Megállj! — szaladok utána mégis az őszi félév elejéig minden nap, hogy mancsomat átizzadt vállára téve, szemeimet élettelen tekintetébe mélyesztve, előre repesve a visszautasítás gyönyörűségétől, újra és újra és újra megkérjem a kezét.