Spanyolnátha művészeti folyóirat

Bernáth/Y Sándor

Curriculum Vitae

Bernáthy Sándor
képzőművész-zenész

Édesapám azt kérdezte Édesanyámtól, amikor befejezték a veszekedést:

— Édes Irénkém!? Jó lesz ez így?

Édesanyám ekkor kétségbeestetten az Édesanyjához fordult — aki özvegyasszonyként vezette a házat, de addig hallgatott.

— Anyu! Most mondd meg! — mondta Édesanyám.

Anyám Édesanyja — nagyanyám — az Édesapámhoz fordult.

— Józsikám (apám neve), rossz volt a vacsora?

— Anyu! — mondta apám tárgyilagosan. — Nagyon jó volt a vacsora. És hozzátette:

— Most menjünk aludni!

 

Ezután 1963-ban engem beírattak a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumba, ahol drága Gyulai tanár úr — osztályfőnököm — ritkán előadásokat tartott a tudományról, művészetről, filozófiáról, zenéről, irodalomról, viszont igen gyakran a szocializmus szépségeiről, ami majd — még a mi életünkben — a boldog kommunizmusban fog beteljesülni.

Befejezve előadását én mindig megkérdeztem:

— Osztályfőnök úr! Jó lesz ez így?!

Az osztály röhögött.

A gimnáziumból történt eltávolításom után az akkori „Lenin Kohászati Művek” elektroacél gyáregységében — inasként — a szovjet hadiipar megerősítésén dolgoztam.

 

— Nyeste elvtárs (korabeli kötelező megszólítás), jó lesz ez így!? — kérdeztem a „mesteremtől” azután, hogy Vályi Péter ipari minisztert és Énekes Sándor gyárigazgatót szemünk láttára halálos baleset érte egy gyárlátogatás során a Martin acélműben — ittas állapotban egy közös vadászatról betértükben.  

 

1969-ben az általam illegálisan szervezett „inassztrájk” után — aminek oka az alacsony ösztöndíj és az ipari tanulók felnőttként való dolgoztatása volt — büntetésből három hónapig gyárudvart takarítottam. Mivel alkalmatlan voltam erre a feladatra — épp úgy, mint a katonai besorozásra a „rossz látásom miatt” — a szintén miskolci DIGÉP fegyvergyárba száműződtem raktárosnak.

 

Nekem kellett szelektálnom — munkatársaimmal — az akkori KGST országaiban gyártott alkatrészeket az amerikai hadsereg által Koreában hagyott, működésképtelen SS.60-as rakétavető sikertelenül fejlesztett magyar verziójához, amit a kisgyőri „pingyom” lőtéren próbáltak ki, elég sok halálos ádozatot követelve a katonáktól.

  Látva a titokban behordott véres lövegroncsokat, megkérdeztem magamtól:

— Édes Sanyikám! Jó lesz ez így!?

 

Akkor már volt saját zenekarom Lex-Eb néven — a Titanic54 után —, és Mezőkövesden játszottunk rendszeresen. Nem sokra rá Jimmy Hendrix meg is halt (Szabad Európa Rádió).

 

1970-ben látomásom volt. Láttam, amint Édesapám, Édesanyám, özvegy nagyanyám, tíz évvel fiatalabb Árpád öcsém meg én ülünk a szihalmi házunk teraszán, a kerekes kút mellett, szép lilaakác lugasunk alatt, és friss borsólevest eszünk, ami a kertünkben termett. Június 17-e délután fél öt volt.

 

1971-től festőművész akartam lenni, de nem bemondásra, hanem áldozatok árán — amelyeket meg is hoztam!

1972-ben meghalt nagymamám. Halálos ágyáról azt üzente nekem:

— Ez így van jól, kisfiam.

 

1981-ben volt az első egyéni kiállításom, a Fiatal Művészek Stúdiójában.

Közben barátság a Beatrice zenekarral, A.E. Bizottság zkr. alapítás, Dr. Újhajnal zkr., Matuska Silver Sound zkr., Szkárosi&Konnektor zkr., Vajda Lajos Stúdió tagság, egyéni és kollektív kiállítások sokasága, fesztiválok, három gyermekem világra jötte, nyugati tanulmányutak — önerőből —, amatőr politizálás, dilettáns rendszerváltás stb.

Senki nem kérdezte:

— Jó lesz ez így?!

 

Szkárosival 1991-ben „Új Hölgyfutár maművészeti magazin” — saját szerkesztésünkben.

A címlapon megjelenő rajzommal az első országos kultúr- és bulvárbotrányt váltottuk ki.

Az ország röhögött, első fecske nyarat csinált. „A magyarok zsenik”.

 

1994 — techno zene — szervezkedés, „Lovebarikád”.

Zsiga fiammal: Bernáth/Y&Son Live Act.

1998: „Supersonic” néven klubalapítás Óbudán.

2004: Klub-átalakítás ugyanott — Vörös Yuk&Kék Yuk, azóta is folyamatosan, országos és nemzetközi szinten. Underground módra. Www.yuk.hu.

Zsiga fiam grafikus és visual művész lett.

Samu fiam pszichológia hallgató — első páciense ő maga —, punkzenész.

Edit lányom: Édesanya.

A múltkor hallottam, az ura jelenlétében így szólt másfél éves toporzékoló kisfiához:

— Édes kisfiam! Nem lesz ez így jó!

Én 1949. április 7-én születtem Szihalom községben.

1971 óta Budapesten küzdök a még jelenleginél is szebb jővőért. Már csak egy dologra törekszem: ha megkérdeznék, hogy jól van ez így, uram?! Valaki mondja azt:

— Igen.

 

 

Budapest, 2009. február