Spanyolnátha művészeti folyóirat

Széll László

Közelről sincs vége

A világ zeneértő közvéleménye úgy tudja, és a Wikipedia is azt írja, hogy a technót a detroiti feketék (Juan Atkins, Derrick May, Kevin Saunderson, Jeff Mills) találták fel a nyolcvanas évek közepén-végén. Ehhez képest tessék meghallgatni 02:35-től a Bikini együttes 1982-ben(!) felvett, 1983-ban megjelent Hova lett... c. albumáról az utolsó, Gyerekmese című számot... Itt már évekkel a fenti hősök előtt az egykori üzenetében „minden embert ölelő” zenei rendező és artinvesztőr, Bernáth/Y Sándor TB303-asa vartyog. Bátran állítom, a technót Bernáth/Y Sándor találta fel Budapesten. Mivel ideje előtt járt, erről mit sem tudott, és tudomást sem vett róla, csak majd vagy tíz évvel később.
      A kilencvenes  évek elején volt Erfurtban egy lemezboltom. Amikor 1992-ben új helyre költöztünk, Bernáth/Y Sanyi barátomat kértem fel az arculattervezésre. Azon a nyáron kijött hozzám Erfurtba, és valamelyik este elvittem egy szép, régi, akkor már lerobbant villából lett, üzemen kívül helyezett óvodaépületben rendezett buliba, ahol nem zenekar játszott, hanem dj-k lemezjátszóiról kevert, újmódi technónak nevezett gépzene dörömbölt.

      Ott álltunk az épület bejáratában, legalább oly ledöbbenéssel néztük a benti, irdatlan hőségből átszellemült, boldog arccal a szabadba kitóduló, táncba-izzadt fiatalokat, mint ahogy azok csodálkoztak rá a hosszú, fehérszakállas vén fazonra mellettem. Szivarkájával kezében Sanyi csak állt, nézte őket, hallgatta a bentről a nyári éjszakába kidübörgő kalapálást, vartyogást, vinnyogást, és egyszercsak ezt kiabálta a fülembe:
 — Vége a világnak. Egy korszaknak biztos. Ez a zene úgy fogja elsöpörni az egész rockot, mintha itt se lett volna. Odahaza leporolom a 303-ast.

      Hazajött, műtermében a grafikai részleg ajtajára kiírta: „Arccal a techno felé” — és levette polcáról a techno Stradivariját, a nála már majdnem tíz éve porosodó Roland TB303-ast.

      Az akkoriban 14-15 éves Zsiga fia még tarajos punk volt, de egy berlini Love Parade élmény megváltotta őt is. Néhány (még Zsigagyerek Dudás Marcell nevű, később Marcel néven külföldön ismertté vált barátjával közös) kezdeti kísérlet (A.M.P. Arm, Massturbina) után összeállt az igazi liveact, a Bernáthy & Son. Ez egy — nyugodtan mondhatom, akkoriban bizonyosan és talán még ma is  — világszerte egyedülálló megközelítés volt. Ugyanis a legtöbb, mégoly híres liveacttel ellentétben ők sosem használtak számítógépet, sem semmiféle előre felvett zenei alapot, megszerkesztett műsort. Mindent ott, a helyszínen, előadás közben rögtönöztek és állítottak össze, és a közönség visszajelzéseinek függvényében alakítottak.
Ez pedig egyedülálló és — aki kicsit is ért hozzá, tudja, mekkora — teljesítmény.

  Ők így időkorlát, bármiféle tempó, stílus- és hangzásbeli kötöttség nélkül akármeddig tudtak játszani. Leesett állal állt mellettük Jeff Mills, rázta kezeiket Sven Väth, Marco Zaffarano és egy csomó más nemzetközi ász, akik hiába járták be a világot, még nem láttak ilyet.  A Bernáthy & Son híre is csak szájhagyomány útján terjedt, de többször is eljutottak Finnországba, játszottak a legeslegnagyobb, 1996-os berlini Love Parade-en felvonuló ötvenkét kocsi egyikén, sokszor léptek fel német klubokban, nagy kultúrrendezvényeken Ausztriában. Ennek ellenére idehaza szinte tudomást sem szereztek róluk.
  Hangfelvétel is szinte alig maradt utánuk. Azért volt ez így, mert Bernáthy és fia zenekarként magát a cigánybandák hagyománya folytatójának látta. Sanyi úgy tartotta, ők is ugyanúgy a pillanat örömének vagy szomorúságának szóló funkcionális zenét játszanak. Mivel az a múlandó jelennek szól, csak az adott kontextusban él, rögzíteni, visszajátszani értelmetlen. Ugyanakkor Sanyi kezdettôl fogva felismerte a techno közösségformáló erejét, hitte, hogy ez egy valódi ifjúsági mozgalommá válik, ezért, ennek fórumaként hoztuk létre az 1995-97-ben mindössze négy megjelent és egy fiókban maradt számot megélt technóművészeti magazint, a Gépszavát, ami ezen vonatkozásban meglepôen sokaknak a mai napig is hivatkozási alap, egyfajta etalon.
  Bernáth/Y érdekes ember volt. Kompjútermágus — anélkül, hogy értett volna a számítógéphez, vagy hogy kezelni tudta volna őket. Mondta is néha: ő aztán le nem ül egy olyan gép mellé, amelyre még az az alma is rá van festve, amelybe az ördög beleharapott. Ennek ellenére mindent tudott a gépekről. Legfőképpen azt, hogy lelkük van. „Az én agyam siettetheted, a gépét nem. Ha nem bánsz vele rendesen, megbosszúlja, és lefagy. Este, amikor kikapcsolod, meg kell simogatni, le kell szépen takarni.” Így tanítgatta Zsiga fiát.
  Azt a főleg monotónián alapuló zenét, amiben volt lélek, spirituális tartalom, felemelő, pozitív üzenet, mind nagyon szerette, mindegy, hogy az acid, gyökér reggae, ambient, klasszikus vagy modern minimal volt.
  Utolsó nagy beszélgetésünkön — amit ő rendszerint konferenciának nevezett — azt mondta, boldog, hogy két nagy korszak kezdeténél is ott lehetett, és aktív résztvevőként alakíthatta őket. A beat és a techno volt ez a két korszak. A beat idejéről azt mondta, az naiv, ösztönös volt, míg a techno az egyén diadalaként már teljesen tudatos és örömteli.

  Zsiga fiának pedig azt üzente: „Közelről sincs vége, csak most kezdődik igazán. Csinálni kell, fasza lesz. Szercsi.”
 
 
[playlist=bernathy.xml] 
 
 
[video=Bernathy.flv]