Spanyolnátha művészeti folyóirat

Deák-Takács Szilvia

A lány mit gondolhat, hova lett a csomagtartó

Jenei Gyula: Az időben rend van
Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2011



A bicajos borító miatt ott vagyunk a saját gyerekkorunkban, kit ki tanított, él-e még, mindannyiunkat átvertek, persze, rokon lelkek vagyunk: fogom még, csak tekerd — s már sehol sem volt az óvó kéz. Talán épp az az óvó kéz, amelyiket olyan nehéz megfogni a végsőnek látszó pillanatokban. Olyan magányosan egyszerű, pőrén kihívó a borító, ezer asszociációnak utat nyitó, ahogy áll a térben. No hiszen, egyedül rendben állni nem oly nehéz.
      Darvasi László nyitó szavai szerint „bátor, csöndes hangú alanyi költészet" a Jenei Gyuláé, olyan, amelyben valami megmagyarázhatatlan báj van a csendes, megejtő szomorúságában, az arra irányuló felismerés, hogy az élet csoda, és talán a vége is az. Éppen az.
      A kötet éberséggel nyit és zár, felemelő és gyötrő éberséggel, rácsodálkozással és elfogadással, mozaikos képekkel, kosztolányis életszeretettel. A Hajnali éberség című nyitó vers mozaikrímei kacér-játékosan állnak szembe a félelemmel terhes éjszaka-élménnyel, a „tamtam” a mi fülünkben is morajlik, ki ne ismerné a fülben doboló véráramot, a nyughatatlanságét.
      Következik a Vaktükörszilánk ciklus, ajánlott versekkel: Turczi Istvánnak, Verebes György képeire (az ő terve alapján a borító), Várszegi Tibor előadására, Szenti Ernő hetvenedik születésnapjára, S. Gy. és P.Z., Körmendi Lajos és P.N.I  — szilánkocskák, melyekhez nem árt ismerni darabkákat, életdarabokat, néha betolakodónak érzem magam, túl közel férkőzöm, annyira  a része akarok lenni.
      A Másként mesélnédben már jobban hívogatnak, meghívott vendég lehetek, „apró zavaró körülmény”, befurakodhatok az álomindításba, megnézhetem a szomszédlány arcát, a kapkodó szerelmet a csatornaparton, az iwiwen a régi szerelmet már együtt nem jelöljük be, az elmúlt időben is maradjon a rend, jöjjön az Ok és okozat.

      Rövidebb, némi Tóth Árpád-os hangulat: „az árnyékot a tűz- / falon a szomszéd ház teteje lassan // emeli," valami átmenet ez, ahonnan sokfelé mozdulhatnék, ha akarnék, „emlékek színes léggömbjei" szállnak, szép rendben. Valahova oda, ahol — azt hiszem — megteremtődött valami, amiért kell a rendemhez ez a könyv. Koppan az őszinteség. Egy érzés meghatározhatatlansága: az anya betegsége, aggódás, utolsó stáció, a család napjai mindeközben, a talán utolsó nap(ok) napi tevékenységei, emlékek, most mintha többször, melyek miatt lehet röstelkedni vagy mégsem, puritán őszinteség, nincs mit szépíteni, meghalni kell, maradni is. Kinek. Kinek.

      Ha tudom is, hogy betegségről, halálról szól ez a ciklus, bevallhatom, rémítőbb elsőre, mint hittem, hogy bírható: „úgy aggódom anyáért, ismételgette / kisfiunk, amikor kórházba került / a feleségem. gyerekkoromban /  így aggódtam én is: féltem // a haláltól. ( Aggódások). Szégyelljem-e vagy tanuljak őszinteséget, ha már van kitől, miért érzem „rendebbnek", hogy nem a gyermek anyjáról derül ki az elmenés-közeliség: „még aludtam. feleségem vette / a telefont: anyámat kórházba / kell vinni megint. az otthonból / újra felhívtak, amikor megjött // az orvos. ő mondta: lehet, hogy / pár nap. legfeljebb hetek. másnap / mentem látogatóba, s feleségem / figyelmeztetett, hogy intézzem / az utolsó kenetet." (Utolsó kenet).

      „Hát itt a pátosznak nyoma sincs" — olvasható a könyv hátoldalán Tóth Krisztina tollából. Hát nincs, és ez mennyire természetes. A látogatások őszinte megidézése, majd az életösztönt sugalló bolondozás a fiúkkal, a hamburger- és fornetti vásárlás elhiteteti - így van ez -, hogy van élet ezen kívül. Megismerjük a halkan ejtett szavakból a családot, a feleséget, a fiúkat, a szép arcú lányt: „lányom / fekete-szürke félkabátban. / (a prém körülöleli szép / arcát.) lesimítja könnyeit." (Kórházszagú)
      Viselkedés úgy, ahogy máskor sosem, fejre rakott kéz, ahogy sosem, félelem egy toll elvesztése miatt, mert az az élethez köt és emlék, az emberi leépülés és a maradók életösztönének egymásra épülése, hierarchia nélkül. Villódzó képek sorolják a bekövetkezettet a ciklus címadó versében, gyorsan, túllenni már: „csak a sütemény konkrét / a tányéron. csönd és hit dolga / a többi." (Gyerekkorom egéről)
      Két vers helyet kap még, nagyon is helye van, a kötetcímadónak különösen rendje van itt, mintha fényképalbum nézegetésében lennék ismét apró, zavaró körülmény, van, ahol lassabban lapozok: „még szépek vagyunk együtt. / szüleimet sem kezdték ki túlságosan / a hétköznapok. még nem kezdte ki őket / az öregség, a rák. // többnyire busszal jöttünk. / vagy biciklivel. / csomagtartón rázódtam anyám vagy apám derekába kapaszkodva. / folyton mondogatták, / tartsam ki a lábam, / nehogy odakapja a küllő. / eltelt a gyerekkor, / és nem kapta oda." (Az időben rend van)

      Mit gondolhat a lány: hova lett a borító bicajáról az a csomagtartó.

 

 

 

Lapunk ezzel az írással köszönti az ötvenéves Jenei Gyulát.