Spanyolnátha művészeti folyóirat

Szekeres Nikoletta

Szeged retrospektív

(2002)

 

Felcsendült az utolsó szám, amolyan búcsúzóként, aztán a DJ lassan lehúzta a zenét. A JATE Klub fényárba borult, a táncolók közül néhányan zavartan néztek körbe, hirtelen estek ki a transzból, mások a pult felé indultak még egy italért, az esélytelenek nyugalmával, amolyan mindennekvége-hangulat lett úrrá a társaságon. Zita körbenézett, felvette a táskáját, majd hangtalanul elindult.

A kinti szúrós napfény bántotta a szemét, de az első, mély lélegzet mindenért kárpótolta. Az utcára lépve az első levegővétel mindig sokkal édesebb, tisztább, finomabb, mint egyébként és mint odabenn. Mégis feltette a napszemüvegét, majd elindult a Kárász utca felé. Fáradtan görögtek gondolatai.

Igazából büszkeség töltötte el, hogy, úgymond, megint ő volt a bálkirálynő. Eszébe jutott Zsolt sóvárgó tekintete, aztán Laci tétova kézmozdulata, de szinte az indulás pillanatában zavarba jött, és a hibát eltakarandó, a cigisdobozért nyúlt, egy újabb szálért. Zita, mint akinek ez az éltető eleme, a flörtölésből élt. Az elkapott pillantásokból, az elsuttogott vallomásokból, a tehetetlen és értetlen barátnők fájdalmas hisztijéből. Szép volt, fiatal, övé volt a világ.

Aztán belehasított. Mégsem lehet büszke, mert ő, mert ő rá sem nézett. Nem mintha az elején több lett volna, mint bármelyik. Kicsit csúnyácska, néha ellenszenvesen nagyszájú. De férfi volt, és minden férfihez van egy kulcs. Kinek a hiúsága, kinek az ereje, kinek a szexualitása. Mind könnyen megfejthető és mind könnyen kezelhető. De Péter valamiért egyfolytában kisiklott a kezei közül. Nem kapta semmilyen lopott pillantáson, minden kézmozdulata pontos volt és kiszámított — de nem érte vagy miatta, suttogó vallomásáról hiába fantáziált.

Fáradtan is szép arca dacos lett, szinte észre sem vette, hogy a közlekedési lámpa pirosra váltott. Csak az autók zúgása zökkentette ki a következő gondolatából: csak tudná, mi a francot eszik azon az unalmas Ritán...

 

(2012)

 

A Garaboncziásos este utolsó dalának traktusait dúdolgatta, miközben a kenyeret vajazta. Újra hétfő, nagyon reggel, és már megint el fog késni. Belehörpintett a kávéba, szívott egy slukkot, aztán egy-egy sonkaszeletet tett a kenyerekre. Azt az utolsó dallamot nem tudta kiverni a fejéből.

Mennyi este hangulata köszönt vissza hasonló reggeleken, vagy egyszerűen csak egy-egy régi ébredéskor, ha félálomban végiggondolta magában az éjszakát, és nyitotta ki félve a szemét, ki fekszik mellette, és főleg miért. Dévaj kékharisnya volt még pár évvel ezelőtt is, veszélyes amazon, akit mindenki akart, akit csak kevesen kaptak meg, és akire utána mindig vágytak.

Az órájára pillantott: három perce a munkahelyén kellene lennie. Halkan lépett a szobába, óvatosan megsimogatta az alvó Pétert, és finom puszit nyomott a homlokára. Az érthetetlenül dünnyögött valamit, aztán a másik oldalára fordult. Ritát végtelen szeretet öntötte el.

Az utca, amelyen elindult, szinte egyet jelentett neki Szegeddel. Számtalan reggel, délután vagy este, amikor édes illat vagy utcahossznyi napfény omlott el rajta, borította jégtakaró — mind-mind egy korszak, egy hangulat. A fények és az illatok azonban nem változtak. Jó ideje valami mégis más volt.

Soha nem hitte volna, hogy bármikor azt fogja izgalmasnak érezni, hogy minden nap ugyanaz az ember mellett ébred fel, érdekesnek, hogy mindig csak neki akar tetszeni, és fontosnak, hogy az az egy legyen a világon a legboldogabb. Néha meglepődött rajta, hogy a hűség, mintha a vérével együtt áramolna szét a testében, mennyire mély, mennyire természetes. Sosem szeretett még így, pedig egyszer már igazán közel került hozzá.

Különleges világban éltek akkor Leventével, a sok sejtés között egyetlen bizonyosságuk volt csak: az, hogy szeretik egymást, de képtelenek ezzel bármit is kezdeni. Hosszú évekre ez kapcsolta össze őket, iszonyatos és megdöbbentő közös világ, köldökzsinór, bilincs. A mégoly csodálatos dolgokat beszennyezte a tehetetlenség: nem tudták megélni, de elszakadni sem. Szenvedtek a másiktól és egymás hiányától.

Péter az első pillanattól kezdve valami hasonló lehetőségével fenyegetett, amely egyszerre volt vágyott és félelemmel teli. Mégis hosszú hónapokat kellett várni a reggeli ölelkezésre, a napközbeni csókokra, az éjszakai összebújásra — de kísértettek még régmúlt álmok is, korábbi életek erőtlen fantomjai, véletlenül elejtett mondatok.

Rita azonban egyvalamit biztosan érzett: ez a világ megrengethetetlenül valóságos. Ennél nagyobb bizonyosságra és biztonságra pedig nem volt szüksége.

 

(2002)

 

Akármennyit gondolkozott rajta, Zita nem tudta, miért nem kárpótolja a tucatnyi férfi azért az egyért, pedig elképzelhetetlennek tartotta, hogy bárkinél lekösse magát, akár csak egy pillanatra is. Ugyan már! Hogy lehetne egy mellett maradni, amikor milliónyi pillantás várja minden lépésnél, minden mozdulatánál? Tudta, még Péter mellett is megfakulna: elvesztené varázsát, szépsége eltompulna, érdekessége megfogyatkozna.

Mérhetetlenül szürkének és unalmasnak látta Ritát. Nem értette, miképp köthet le valakit folyamatosan a háztartás, hogy aztán estére elfáradva keresztrejtvényt fejtsen a konyhaasztalnál. A megmagyarázhatatlan vonzóerőt, ami a lakáshoz kötötte, Péternek tulajdonította, nem az otthonos nyugalomnak. Igazából egyáltalán nem foglalkoztatta Rita lénye, de olykor dühítette, és mindenképpen érthetetlennek találta, hogy a szabad és öntörvényű Péter mégis miért nem őt akarja. Ő sokkal csinosabb, hasonló bulikba járnak, a felszínen minden egyezni látszott. Azért nem engedte volna csak úgy udvarolni már: meg akarta büntetni, mert jobban dühítette a felé irányuló érdektelenség, mint amennyire elégtétellel töltötte el az ezerszeres, és folyton megújuló kárpótlás.

Valami folyton űzte, hajtotta, de maga sem tudta, mi felé. A megnyugvás iránti vágyát leküzdve repkedett, mint a pillangó, virágról virágra. Egyáltalán nem adott, csak elvett. Mindent akart és mindenhez joga volt. Társaságról társaságra szállt, amíg mindent ki és fel nem égetett. Aztán ment tovább, újabb emberek, újabb férfiak, újabb lehetőségek. Senkinek nem adta magát, kígyóként siklott ki mindenki keze közül. Folyton úton volt, olyan úton, amelyikre olyan régen lépett rá, hogy nem is emlékezett, és olyan úton, amelynek nem látszott a vége. Mindent átmenetinek érzett, időszakosnak, és nem volt megállás, mint egy furcsa mókuskerékben.

Sosem vette észre, hogy mikor változott meg minden. Egyszerre elfogyott körülötte a levegő, már nem néztek úgy rá, és nem vitatkoztak azon, ki mellé üljön. Mindig váratlanul és hirtelen csapott le ez a pillanat, amit unos-untalanig ismert és gyűlölt — abban a pillanatban jött el, amikor pedig kicsit megmelegedett, amikor mindenkit kiismert és kezelni tudott.

 

(2012)

 

Rita gyorsan leláncolta a biciklit. Megérkezés — ez volt az egyik legerőteljesebb érzés, ami nap mint nap hatalmába kerítette. Hazaérkezés, a karjába érkezés, ágyba érkezés.

Megérkezés.