Spanyolnátha művészeti folyóirat

Jenei Gyula

Biofikció, szoció, hát csak így...

Ferdinandy György: Kérdések Istenkéhez
Magyar Napló Kiadó, Bp., 2011

 

 


 

„Nézem ezt a félszáz könyvet és kéziratot. Ez az én huszadik századom. Háborúk, forradalmak. Világmegváltó eszmék. Nem hiszem, hogy bárki vagy bármi kimaradt." Ferdinandy György írja ezt a Kérdések Istenkéhez című legújabb könyvében. Majdnem azt írtam, novelláskötetében, ami igaz is, de néhány szöveg azért kilóg. Nemhiába idézi valahol a szerző Krúdyt: a műfaj babonája meghalt.

            Az írás így folytatódik: „Rövid, zaklatott szövegek. Szociográfiák, dokumentumok. Nem írtam meg a nagyregényt. Tárcákat körmöltem, lábjegyzeteket. Kitaláltam magamnak mindenféle műfajt: glosszát, novellafüzért, csak hogy ne kelljen felmásznom a falra. Kilométeres freskókat festenem." A freskó persze így is elkészült, a kilométerekkel sincs baj: földrészek, kultúrák között ingázva írja életművét Ferdinandy. Az életművét, amelynek egy része, az emigrációban megjelent „formakereső, félig-meddig avantgárd szövegek" máig teljesen ismeretlenek „itthon", vagyis a hazai olvasóközönség előtt — pedig „most, hogy újraolvasom őket, gyanítom, hogy ezek az én legjobb írásaim".

            Akárhogyan, a Kérdések Istenkéhez darabajai egyfajta összegzés, számadás szándékával lettek egybeválogatva. Többször utal rá a szerző, hogy hetvenöt éves, ötven éve jelent meg az első könyve, az elbeszélések közé pedig, melyek végigveszik a Ferdinandy-művekből korábban is ismerős tematikákat, esszé-, önéletírásszerű fejezetek kerültek. Kérdés, hogy maguk az elbeszélések mennyire tekinthetők önéletírásnak. A valóság és fikció aránya persze közömbös a művek irodalmi értékét illetően. Maga Ferdinandy is biofikciót („mindez nem egészen én vagyok") emleget, vagyis úgy vállalja, hogy azért kissé lebegteti az életrajziságot. Vállalja az egyes szám első személy (Orbán Ottó-i megfogalmazásban) közvetlen és halálos kockázatát. Ez a hivatkozás két írásban is megjelenik, miként egyéb ismerős motívumok is visszakúsznak a különböző novellákban. Egyik barátja történetében például féloldalnyi rész jut annak feleségére, az indián asszonyra, akinek teljesebb sorsát egy másik írásból ismerhetjük meg. A szerző három elbeszélésben ír egyes szám első személyben 3/3-as iratai kikérésének történetről (két helyen azonos szövegrészek is szerepelnek), persze a történetet mindig más összefüggésbe helyezi, máshová futtatja, ám a helyzethez való viszonya ugyanaz. A szálak egybefutnak, a szövet pedig a Ferdinandy-közeli világot mintázza. Ferdinandyt.

            „Keleten a szocialista, nyugaton a kapitalista realizmus tünteti el nyomtalanul az embert... Mit tehet az író, ha megutálja saját lelkiállapotát? S ha ráadásul — idegenben — az anyanyelvvel együtt megszakad a valósággal is a kapcsolat? Egyszemélyes szociográfiába kezd, a körülötte kallódó életekből teremt dokumentumokat."  

            A föntiekből és a szerzői biográfiából következően a budai vagy franciaországi polgárok, a félgyarmati szegények, a helykereső, ötvenhatos menekültek, a „tranzitemberek" rajzolják nagy ívűvé ezt a szépirodalmi dokumentumtablót, amelynek (eszmei vetületében) ott kísért az emberarcú nosztalgia (a szocializmus), és nyers valóságával a társadalmi igazságosság reménytelenségének (kapitalista) tapasztalata. Ferdinandy nem tehet mást, vállalja a nemcsak sorsából, de emberi habitusából is következő tranzitlétet, a köztiséget. Hogy például nem kell feltétlenül beállni a gyűlölködés, a megosztás kórusaiba: „Még az írók is egymásra mutogattak. Csoportok alakultak (...) szekértáborok (...) menet közben valahol elsikkadt a Kánaán. Keresték ők is a bűnbakot. Volt úgy, hogy engem is felszólítottak, valljak színt, tegyem le valaki mellett a garast. Hiába mondtam, nem is egyszer, hogy én egy egész országról álmodoztam negyven éven át. Nekem ne mondják, hogy most csak az egyik felét választhatom."

            A Kérdések Istenkéhez szeretnivaló, erős szövegeket tartalmaz. Akik olvasták a szerző korábbi könyveit, számos ismerős figurával, helyzettel találkozhatnak. Nem tudom, jelen kötetnek melyik a legsikerültebb írása, viszont amelyik többször is eszembe jut, mióta olvastam, az az allegorikus El negro. Ferdinandy a szegénységről értekezik, naturalista mondatokat ír arról az áporodott valamiről, amit egyik kisgyerek is észrevesz a másikon. (A budai orvoscsemetéből is szegényt csinált a háború, az ötvenes évek.) Hirtelen nem is tudni, hogy az író a saját gyerekkorából veszi-e a képeket vagy a félgyarmati létből - de a ma Magyarországán is ismerős mindez. Az időtlen szegénységről ír tehát kegyetlenül pontosan. Aztán a floridai macskák következnek. Az író macskái, amelyek között röpke időre feltűnik Negro, a kóbor (talán) rühes kis jószág, aki (amely) más macskákhoz való viszonyában is hordozza a (nem genetikai, hanem) sorsából következő alávetettséget, kiszolgáltatottságot. Negro, a homeless macska. Akinek (aminek) története (mindegy, hogy biofikció-e) csak ilyen kíméletlenül ábrázolva válhat igazzá. És ebbe a szociókörbe tartozik a többi „amerikai"-novella is, a „kapitalista-realizmus" jegyében születettek, amely (mint a Batsányi-vers annakidején) jelzi, hogy hová vessük szemünk, ha sorsunkat előre kívánjuk látni.

            Ferdinandy György az „Istenkéhez intézett kérdésekre" bölcs, rezignált, humanista történetekkel felel.