Spanyolnátha művészeti folyóirat

Lux Antal

Álom

Az A1-es autópályát „Giuseppe Verdi” tulipánok szegélyezték. A rádióban Bartók-zenét közvetítettek. Táblák suhantak el Deventer város nevével.

— Nem tudom, hol volt, azt hiszem Deventerben; az egész város romba dőlt házakból állt, ahol egy romos hotelszobát laktam. Teljesen idegen ambiente. Gyorsan hömpölygő folyam mellett tévelyegtem, kerestem a „Verdi Quartier”-t. Magasról néztem lefele a romos falon, az emberek nagyon kicsinyek, tulipánok voltak, piros tulipánok. Mintha elefántok is mentek volna lomha lépésekkel tova a tulipánhagymákat kitúrva, talán a Margitszigeti szabadtéri színpadról menekültek az '50-es években.

Tudtam repülni. Nagyon magasan repültem, közel a naphoz. Éppen Ikaruszra gondoltam, amikor sötét lett körülöttem, és zuhanni kezdtem. Zuhantamban arra gondoltam, hogy valamelyik fán lakó ősömtől örökölhettem aki túlélte, különben nem tudnám átélni a zuhanás félelmét.

— Már az előző álmaimban is repültem, de mindig nagyon elfáradtam.

Egy toronyra szálltam, félve néztem a mélybe. Nem úgy most; nem féltem és erősnek éreztem magam. Egy sáros utcában alászálltam, megkérdeztem  egy valakit, aki éppen ott álldogált, hogy merre van a „Verdi Quartier”!  Mit is akartam ott? Ott randevúztak valaha Verdi és a 19 éves Bartók?

— Körülöttem romok és magas falak, amik sejtelmesen meredtek  felfelé. Valaha felhőkarcolók voltak? De Deventerben? Vagy talán New Yorkban?

Megérkeztem agyagpadlós romos műtermem galériában végződő hosszú helyiségébe. A Verdi-opera a háttérben romantikusan, erőteljesen, majd halkan zümmögve eltűnt a sötétségben. Tarka képeket láttam, nem tudom, hogy tetszettek-e, vagy sem. Ablaktalan műtermem falát gyorsan hömpölygő áramlat csapdosta. Sötét utcában rohantam a fehér parasztházak között, miközben lőttek rám. Menekültem.

Az utca végén egy mély szakadék akadályozta a további menekülésemet. Lent a mélyben apró ismerősök nyüzsögtek. Nem volt más választásom, ugrottam a mélybe, egy gödörpincébe, ahol apám feküdt egy koporsóban. Tömény hullaszaggal volt telítve  a majdnem légüres tér. Apám megszólalt, megkérdezte, hogy miért jöttem e gödörbe. Nagyapám, aki úgy látszott, hogy ide bejáratos volt, megkért, hogy hagyjam el a pincét. Féltem, ha elhagyom a pincét, eltalálnak a gellert kapott lövedékek.

Hazafele utaztam a IJssel folyó mentén, a határon mindenemet átkutatták, féltem, hogy az illegálisan nálam levő hanghordozót — Bartókkal és Verdivel — felfedezik, de ahelyett a benzintankban szurkáltak egy dróttal, mire kimászott egy kis orosz. Arra gondoltam, hogy ezért akasztás is járhat. Ledőlt a fal, nem lett semmi bajom.