Spanyolnátha művészeti folyóirat

Miklya Zsolt

Robotvirágok

Ma leadtam egy tortarendelést,

és kitaláltam, két regényvilágot

hogy köthet össze sóhaj, nevetés.

A rózsa akkor szép, ha frissen vágott.

Most elszaladok, és a bolt előtt,

megkerülve a régi temetőt,

veszek egy csokrot. Idős néni áll ott.

 

*

 

Gyerekkoromban nem loptunk időt.

A fűben hemperegve és az ágon

fejjel lefelé himbálózva nőtt

ki harmadik kezünk. És lett a három

egy széles szárnnyá, amin úgy, ahogy,

átvitorláztuk az egész napot.

De harmadik kezem már nem találom.

 

*

 

Rám vigyorog a szűkmarkú robot.

Csak azt akarja velem elhitetni,

hogy árfolyama tűrése vagyok,

a himbálózást nem muszáj követni.

A tű résén a napi inzulin

nem vitorla volt és nem is rutin. 

A tenyereden megtört barna vekni.

 

*

 

A primula, tavaszi kankalin

színes virága nevében is első.

Kézzel mosott, és virágágyain

a puskapor virága volt a felhő.

Színes felhőket mosolyogsz felém.

A visszapillantó-tükör helyén

szemhéjad színes porszemárnya felnő. 

 

*

 

Felnövünk lassan. Annak idején

még tiltakozva cseréltünk meséket. 

Mi nem leszünk — két összenőtt egyén —

kartotékok közt hosszan félreértett.

Ma félrefordulunk egymás elől,

mikor a napi gazdaság bedől.

Nem szeretnélek megbántani téged.

 

*

 

Szél indukál a fellegek felől.

Szaporodik a vérembe írt áram.

Robotpilóta navigál belül,

és puskaportól illatos a vállam.

Hogy nem lehetünk szabadok? Na és?

A felhők között, nézd csak, mennyi rés.

A virágait ma is neked láttam. 

 

 

Vírusgomb »                                              Vissza a HPSP04 főszövegére »