Spanyolnátha művészeti folyóirat

Tinkó Máté

Ne kezdődhetne azzal

Ezt a várost, ezt az utcát azért

tartják, hogy emlékezzem

rájuk.

*

Ipari vágány mentén

munkások, estére már unalomig

aszalódott ruhában. Az egyiket

ismerem, a másik a szeretőm

férje. Odamennék és mondanám,

hogy ez a nő akkor ragyog, ha simogatják

a köldökét, a kézfejét is közben, hogy főzzön neki

kávét, teát, egyszer kenje meg vajjal vékonyan

a zsemlét, mert ez a nő allergiás mindre, de

kis törődésért hajnaltájban rögtön feladja elveit.

*

Vajon hol vannak

a gyerekek, a kocsiforgalom elől kajlán

az árokba rohantak bújni?

Ha valakijük lehettem volna, most biztosan

libasorba állítanám, kérdezném őket, hogyan van

két gerincműtét és egy abortusz után a néhai kedves,

a levegőtlen szoba magából mennyi teret enged,

a legkisebbnek egy karéj kenyér, hogy tessék, nőjél

nagyra, meg benned mindig hittem, de hát nem leszek

négy pár tekintet ölelésében otthon itt sem végül.

*

Ezért maradtam, tényleg.

Keresni hosszan, a cserjést fekete, az erdőt

hamar szürkévé koptatott szemmel, és tudom majd

mikor egy apró papucsot találok a fűben:

innét többé nem volnék megfutamodni

mások miatt képes.

*

Ettől a szorongástól egészen libabőrös

vagyok, ma meg sem ismerlek, valójában

egy hete senkit, és hogy ezt is azonnal

letagadom szinte, mielőtt magamért

talán felelősségre vonnál.

*

Mint apám nagykomoly arca,

hogy Mozambik fővárosa Maputo,

Madagaszkártól csatornák, zöldfényű

tavak választják széjjel, szilaj lovak

valaminek a partján innen. Erről mesélt

tankönyvek helyett, esztergagépénél

amíg gyűltek eldolgozatlan felületek

rozsda alatt huszonévig.

*

Ezt az évszakot is csak soká

eresztem kezeimből ki, éjszakáim

halálfélelemmel, merevedéssel ritkás,

különös tájait inkább, mert bennük téged

nem marasztalhattalak.

*

Anyám tálalja már a levest, kevesebbet nekem,

hogy kétszer szednem lehessen józan indok.

Szép anyám ebben az ebédben, illata mint

megvetett ágyból, körbelengi a folyosót lassan.

Tőle gyakorolt arcomon gyanútlan mozdulnak

összevarrt hegek, ahogy a félelmet kimondja.

*

Mert neki kellett volna egy másik életet

élnie, dzsentlömenek közé drága köntösben, koktélruhában

járnia fiatalon, lapozni magazinokból távoli, könnyű híreket,

hogy adós maradjon a rossz, a legrosszabbra pedig

ne következzenek közhelyes részletek (szétszaggatott

válási papír, újévi fogadalom, temetési csekk).

Az egykori gátőrházat, a madárlest hogyha nézné,

éppoly szépen, mint terített piknikkosár körül

vagy lóversenyeken ücsörögne gondtalan, akár

bő tíz éve, kesztyűjébe kapaszkodva a piacról

hazafelé hittem annak én. Csak ő ne tudna róla.

*

Hogy elcsatangoltam én is egyszer, és nem

törődtem vele meddig.

*

Beérném talán ennyivel, de mintha újra

kimondanék egy teljesíthetetlen nevet.

*

Bárcsak ne kezdődhetne azzal, hogy

azt hiszem, most már majdnem

minden jól van így.