Spanyolnátha művészeti folyóirat

Nagy Zsuka

Pöttyök

Zsuzsinak pöttyös volt a menyasszonyi fátyla. Szép volt, szép menyasszony a pöttyös fátylában, kicsit fáradtan, de boldog mosollyal.

Volt egy kutyánk. Zsemleszínű, kedves vizslakölyök, hátán pár sötétebb folt. Papa kerítette az akkori háromévesnek. Ő Pöttyösnek nevezte el. Szerették egymást, bár a kutya jobban tudott rá vigyázni. Kert kell a vizslához és lélek - olvastam valahol. Kert van. Lélek is, én tudom. Pöttyös ma mégis egy vadász társa. Nekünk ez nem adatott meg.

A pöttyök a vonat ablakán szabályosak, szép rendben. Mint egy felülről fényképezett telepített erdő. Érdekes. Lefelé növekszenek. Számban és kiterjedésben.

Esőpöttyök az udvar burkolatán. Napocska alakúak - mondaná a gyerek. Engem a vércseppekre emlékeztetnek. „Apró szegek....ma ontják véremet” - visszhangzik bennem.

A kiszórt mész pöttyei a síneken. Anya, esett a hó! - kiáltja négy évének minden lelkesedésével. Messziről tényleg olyan, mintha.  Először fel sem fogom, mi történt ott. Júliusban.