Spanyolnátha művészeti folyóirat

Fazekas Csaba

Ráfaragott királyfi

Még hogy minden jó, ha a vége jó. Melyik fafejű találta ki ezt a marhaságot? Táncoltatnak, aztán azt hiszik, hogy mindenki jól érezte magát. Nem látják a fától az erdőt.

Nem is foglalkoznak velem, ott maradok a világot jelentő deszkák szélére vetve, megtettem a kötelességem, aztán annyit se mondanak nekem, hogy fapapucs. Saját szemükben a gerendát se látják, az enyémben a szálkát is. Nem is egyet. Na persze, másból sem állok, csak szálkákból. Mit kellene tenni, hogy engem is megértsenek? Csináljak fából vaskarikát? Ugyan már, fából csak fát lehet csinálni. Lehet faragni és ráfaragni. Én csak tudom.

Tudok viszont táncolni. Még a királylány is belém szeretett. Esetlenül mozogtam, alig hajlottak száraz végtagjaim, de táncoltam, táncoltam, végig a világ minden színpadán. A végén újra fadarabbá változom, és már nem törődik velem senki. Ekkora a különbség a világirodalom két széle közt: sorstársam, Pinokkió fadarabból bábu lesz, a végén hús-vér kisfiú. Én fadarabból királyfi leszek, majd újra az, aminek lennem kell: gyökértelen, korhadásnak indult rönk, a külsőm is egyre megviseltebb, ami rajtam van, legfeljebb: dísz-kosz.

Talán még jó lennék valamire. Díszlet már voltam eleget, lehetnék viszont diszkosz. Kijönne belőlem tizenkettő is. Egy-egy lapos fatányér, lelakkoznának, fémkeretbe foglalnak és részt vehetnék akár az olimpián is. Repülnék a nyolcvanas vonal fölé... És nem gondolnék arra, hogy a királyfi-tánc dicsősége után újra és újra visszaváltoztatnak az értelmetlen vesztes pozíciójába. A tuskók.