Spanyolnátha művészeti folyóirat

Török-Szofi László

Őz

Török-Szofi László

 
(Sós Dóra képe)
 
Csak amikor áttért az úttest másik felére, akkor ijedt meg. Addig uralta. Az autót, a félelmét. Hirtelen kezdett himbálózni alatta a jármű, esett aznap, pedig bekalkulálta a kanyarban is, de az elé kifutó őzet nem.
Most nem is az őzre gondol már - látta, szökkent tovább, ahogy szerencsésen visszaért. Most magára gondol, csak magára. Hogy van az, hogy mindennap valami kizökkenti. Hogy szerette volna a mai napot közönséges csendességében, monotóniájában - most szeretheti őzestől.
Tegnap egy hozzá közel álló szeretett ember búcsúztatása tette mássá a napot, meg sem tudott szólalni, pedig dolga volt, dolgában szokott tudni beszélni, végezetlen maradt tegnap annyi minden, csak az a valami s ő valaki ért véget.
A héten egy másik nap a halk pittyegés, sms: „vacakul érzem magam, ki kellene innen mennem, haza, elviszel?" - hát ment, sietett, ahogy bírta, vitte, ölelte, csak segíthessen.
Most van fél órája. Magára gondol. Csak magára. Nagyon hirtelen lett sötét ma, és nem szereti a hirtelen sötétet, pedig egy pillanat alatt lett ma is, tegnap is, arra gondol, ott is hirtelen van-e sötét, ahol mindenki vidám, ahol közönségesen vagy ünnepelve telt el a nap, csendesen, monotóniában. Most fél óráig így neki is.