Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kolumbán Melinda

Díszkosz

m o c s o k
k o s z
p i s z o k
s z e n n y
f e r t ő
s z e m é t
s z u t y o k
t r u t y i
t r u t y m ó
d z s u v a
r e t e k

h u l l a d é k


[...]
Felkérem a kacagás kacér táncosát, s perdülünk, fordulunk, majd fordulunk és perdülünk, őrült tempóban, szédülve hahotázunk a napsütötte szellők hullámain. A mozgás egyik leglustább, legkellemesebb formája a szellőben ülve ringatózni. Ahogy vállaink egymáshoz érnek, s ringunk a lelki összekapcsolódásban — így kapcsolódunk hát a szellővel egybe, amely lágy ritmust kölcsönöz mozdulatlan életünknek. Két mosoly közé ékelem újabb mosolyomat, s a kacér táncos velem nevet, magával ragad az illatos félhomályban. A félhomály a mi biztonságos búvóhelyünk, ahonnan leskelődéseinket végezzük, s ilyen félhomályt, búvóhelyet, leskelődési alkalmatosságot találtam hát ebben a pillanatban, amikor szövegem betűi közé tévedek. A félhomály illatos tónusát — vagy magamat s téged — szemlélve elmerengek. Mit látok hát magunkból? Egy lusta, szellőben ülő ringatózást, miben mosolyaink egymást váltják, ami lágy ritmust kölcsönöz mozdulatlan életünknek.

Ó