Spanyolnátha művészeti folyóirat

Rónai-Balázs Zoltán

 


Palimpszeszt. Véletlen. Véletlenek. Egymásra vannak rakódva. Különbözők. Hétköznapok. Ünnepek. Visszahánthatatlan. Már sohasem láthatom önmagában. Tisztán, úgy. Ahogy volt. Pl. 1975. július 2.-át. A délelőttjét mondjuk. Nem mintha fontos lenne. De nem lehet. Csak úgy, ahogy van. Nagy szűrő, sok réteg. 37 év. 37 év pillanatai. Összes pillanatai. Összes pillanatainak érzete. Alóluk, közöttük tetszik át. Kandikál ki. Itt-ott. Alig. Olyanul, mint ma. ’75. július 2., délelőtt. Érzete. Utóérzete. Képként. Akár. Kiskunság. Lajosmizse. Forrón ragyog. Sárga, sívó homok. A levegő, ahogy remeg. Sehol egy lélek. Arrébb a sóstó. Fűszálak állnak ki. Az ég felé. Az földöntúli kék. Időtlen. Boldog. A sóstó csak sejtelem. Gyár takarja. Benne güriztem. ’94. 5? Ott van, belerondít. Egy futrinkát nézek. Zöldarany. Halott a nagyapám. A verandán át viszik ki. Kiáll a koporsóból a lába. Kisfiú. Én. Maszatos, szandálos. Áll a homok közepén. Látom. Hülyeség. Nem láthattam ott kívülről magam. Ott. De igen. Most. Már. És másképp többé nem is. Az első írógépem. Az írógép. A költőlettemségem. Mit takar el? Hova pótol be. Mi takarja. Állok a végtelen nyárban. Homokszínű volt. Én voltam. Homokból-égből. Kiskunságból. Lajosmizséből. Én vagyok. A tájból faragott irályfi.