Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kerber Balázs

Merülés

Napfényben távolodnak egymástól
a végtagok, messze vannak a fehérségben,
mozdulnak a kibomló, áttetsző térben
a nők és a kezek, mikor néhányan táncolni
kezdenek a strandon, de a párok tagjai is
távolodnak egymástól, mintha magukban
ropnák csak a táncot az éles sziluettek. A vágyak
és mozdulatok megmerevednek a szilárd
levegőben. Mintha ez a magában rekedt vágy
már a parton úszóvá és nedvessé tenné
a testem, hogy e belső hullámzást ki se
heverhessem a napozószéken vagy
a homok hevében. Próbálok felszívódni
egy állóképpé lassuló tánclépésben,
ha már a távolság szinte átléphetetlen.
Lépek át a homokon, fejemben a tűző
kékséggel, mely arcomra és számba tolul,
kezed lassan elmozdul, látom, ahogy órádra
nézel, én pedig nem ugrom át feléd
a buckákon, mert sosem mertem igazán
elvetni magam, inkább a napernyőnek
támaszkodom, elfolyok a hőséggel.

Férfinak szegődni

Az eleddig első lakásodat egyedül festetted ki.
Engem legalábbis nem hívtál segíteni.
Pedig régen, mesélik, így csinálták a barátokat.
Te már sármosabb lehetnél, én közvetlenebb.
Persze így is akadnak nők minket feltétlen szeretni.
Ha kivárjuk, hogy részük és ne rajongók legyünk.
Mint a detektívek, ácsorgunk távolabb,
ahhoz mégis elég közel, hogy rajtakaphassuk a véletlent.
Tőlünk ennél több aligha várható.
Mert nem tanítottak meg minket férfinak szegődni.
Mert itt az lett a szokás, hogy
az apák nem mennek nyugdíjba.
Gyomorbajos, húgyköves hősök,
éjszakánként sírnak a vécén. Mégis
ők nyitják a pezsgőt, lapátolják a havat,
vezetik az autót. Jogosítványunk sincs.
Csak a szőrt variáljuk az arcunkon naponta.
Délután, fotelben regényeket olvasunk,
savanyú cukrot, omlós kekszet rágunk,
és korán fekszünk, mint az apró öregek.
Te úgy mondanád: elbóbiskolunk az életünk mellett,
a tévé előtt, amíg egy megszakított rajzfilm
folytatását várjuk.
Ha lesz lakásom egyszer Pesten, kifesteni azt
téged hívlak át. Hamar végzünk,
sört bontunk és megnézünk egy meccset:
ott férfiak küzdhetnek férfiak ellen.