Spanyolnátha művészeti folyóirat

Bene Zoltán

Tisztes, polgári élet

Nem szeretem, amikor üvölt a tévé a vendéglátóiparban, jelentette ki Pósa. Különösen nem vagyok híve annak, hogy a kocsmatöltelékek, amilyen magam is lennék, a sportközvetítéseket a becsületsüllyesztőkben kövessék figyelemmel. Valaha magam is űztem sportokat, tudom, mit jelent és mivel jár az. Meggyőződésem, hogy nem kompatibilis a kocsmakultúrával. A gyűrött arcú fiatalember Pósával szemben megvonta a vállát. Pósa érthette, ahogyan akarta. És pontosan úgy is értette. Közben élvezettel kortyolt bele a sörébe, s éppen a habot törölte lassan bajusszá fejlődő több napos borostájáról, amikor visszatért a mellékhelyiségből a lány. Lehuppant a gyűrött arcú ifjonc mellé, rámosolygott Pósára. Pósa erre újra beszélni kezdett. Ha már ennyire szeretnétek, hát megteszem nektek ezt a kis szívességet, mondta elérzékenyülve. Nem is kívánok érte semmit, szegény diákok vagytok, tudom. Évekkel ezelőtt, mikor ugyanerre kértek hozzátok hasonló főiskolások, cserébe le akartam rajzolni a lányokat. Meztelenül. Mert ugyan élvezet a portrékészítés is, azért az akt mégis más, különösen a női szépség esztétikája irányában oly fogékony embernek, amilyen én vagyok. De ne izguljatok, már nem kérek ilyet. Sőt. Be kell vallanom, évekkel ezelőtt is csak a szájam járt. Mikor aztán a lányok vetkezni kezdtek, elzavartam mind a kettőt az anyjuk picsájába, még tán kurvának is neveztem őket. Vagy szégyentelen ringyónak, na, ja… Valahogy úgy. Tudtam én már akkor is, hogy ennek semmi értelme, ennek az aktozásnak. Nézegetem a formás nyers húsokat rajzolás közben, bekukkantok a lábak közé, egyenesen in medias rés abba a bizonyos résbe, a tekintetemmel simogatom a melleket, vállakat, nyakakat, combokat, farokat, aztán éjszaka csak forgolódom feszt, alig bírok elaludni. Nem nekem való ez. Ahogyan az se, hogy ajánlatokat tegyek zsenge hölgyeknek. Minden reggel, mikor fölébredek, a nyálamban fekszem. Álmomban a párnámra csorog, kis tócsát képez az arcom alatt és előtt. Ez a kisebbik baj. A nagyobb az, hogy émelyítően büdös. Hát hogy a pitlibe ne fordulna föl a nyálam szagától egy szép, fiatal lány gyomra, mikor magam is alig bírom visszatartani a hányást? Ez a baj a testnedvekkel, kedveseim, egyik büdösebb, mint a másik. A testnyílások szintúgy ordenárék, na, ja… Pósa eltöprengett, kereste a kontinuitást. Amint rátalált, rögvest folytatta. Joggal vethetnétek föl a kérdést, kedveskéim, miként kapcsolódik mindez a sporthoz? Nos, úgy vélem, a testi szerelem is egyfajta sporttevékenység. Magam is űztem sokat a testkultúra ezen ágát, sőt, ez az egyetlen, amit még ma sem hanyagolok. Mert bár valóban nem teszek ajánlatokat sem harmatos lánykáknak, sem érett matrónáknak, azért valami különös véletlen folytán időről időre összeakadok ezzel-azzal. A múltkor például egy régi évfolyamtársam hívott föl. Valami konferencián adott elő a városunkban, az érdekelte, aludhat-e nálam, megspórolandó a szállásköltséget. Magától értetődően igent mondtam. Ő pedig magától értetődően áttéblábolt hozzám az éjszaka közepén. Arra ébredtem, ahogy nagy műgonddal játszadozik a farkammal. Ezek után mit tehettem volna? Na, ja… Aztán reggel, a kávé mellett elmesélte, hogy két okos, ügyes elemi iskolás gyereke van meg egy irigylésre méltóan intelligens férje, akire fölnéz. Ugyanazon az egyetemen oktat, ahol ő. Ebből megértettem, hogy nem kell aggódnom, felelősség nem terheli a kapcsolatunkat. Mivel azonban úgy emlékeztem, annak idején erényes, szende és visszahúzódó lánykának ismerte mindenki, pimaszul afelől érdeklődtem, gyakorta csalja-e a férjét, s vajon mi okból? Azt felelte, nem gyakrabban, mint bárki más és az indítéka sem valami extra. Inkább nem is feszegettem tovább a kérdést. Be kell ismernem, erősen elkámpicsorodtam, mert dacára annak, hogy egy erkölcs nélküli, tengő-lengő alak vagyok, aki egyik napról a másikra él és kerüli a tisztes életnek még a látszatát is, azért valahol mélyen ott ápolgatom magamban egy szép és feddhetetlen világ ábrándképét, amiben az adott szó szent és az emberek sem nyíltan, sem sunnyogva nem alázzák meg egymást. Valljuk be, ennek, ha létezne, vajmi kevés köze lenne az úgynevezett tisztes, polgári élethez. Na, ja… Ám ezeket a gondolataimat nem osztottam meg a volt évfolyamtársammal. Ezzel szemben ő egyre csak beszélt. Dőlt belőle a szó, nem túl izgalmas mindennapjai legapróbb részleteit sem volt rest elém tárni. Végezetül megígérte, hogy ha máskor erre jár, fölugrik megint, egyúttal arra kért, ha feléjük tévedek, ne legyek beszari anyámasszony katonája, keressem föl őket, ismerkedjek össze a remek kis családjával. No, ettől aztán, becstelen, bitang rongyember létemre majd kifordult a belem, lelkeim, cudarabb volt, mint a nyálam bűze. Nagy gyakorlattal mégis úrrá lettem a rosszulléten, sietve megfogadtam mindent, csak mihamarabb szabaduljak. Elég gyorsan el is búcsúztunk, a családanya távozott, én maradtam magamnak, lekuporodtam a sarokba és igyekeztem kiizzadni magamból a koromfekete keserűséget… Pósa újabb sört rendelt, gyengéden nézte, ahogy a lány a fiúhoz bújik. Na, ja, mondta. Nektek van igazatok, hogy nem hisztek nekem. Én meg bízom benne, hogy tényleg igazatok van, veletek ilyen soha az életben nem esik majd meg… De miért is emlegettem néhány perccel ezelőtt a sportot, tűnődött. Talán azért, mert az például csak úgy egyszerűen lehetne tisztességes is. Nem az, tudjuk. De lehetne. Nem kerülne semmibe. Mégsem sikerül. Na, ja… Amikor sportoltam, azt hittem, bármire képes vagyok a győzelemért. Aztán csakhamar kiderült, hogy hiába vagyok én képes bármire, még a bármi is kevés ahhoz, hogy győzzek. Így maradtam becsületes sportoló. Ha több tehetség szorul belém, ha jobbak az adottságaim, nyilván nem állok ellent a kísértésnek. Például a doppingnak. Ahogyan a csúnya lány könnyebben erényes, mint a szép, ezt nem nehéz belátni. Na, ja… A kocsmafalra szerelt televízió képernyőjén arasznyi focisták rohangáltak. Pósa sztoikusan somolygott. Akkor tehát portrék, jegyezte meg. A fiatalok bólintottak. Rendben, mondta Pósa. Szívesen elkészítem őket, s nem kérek semmit, tekintsétek ajándéknak, vagy egy tartozás lerovásának, mittudomén... A fiatalok szabadkoztak, mellébeszéltek, Pósa bölcsen hagyta. Tudta, meg kell nyugtatniuk a lelkiismeretüket. Ő is hasonlóképpen volt a sajátjával. Bár az én lelkiismeretem már sosem nyugszik meg, gondolta. Az egyik arasznyi focista hatalmas, hálószaggató gólt rúgott a falon. Na, ja, morogta Pósa, azzal kibotorkált a mellékhelyiségbe, hogy kiürítse a hólyagját.