Spanyolnátha művészeti folyóirat

Bene Zoltán

Ördögh Szilveszter Pál apostol-novellája

Ördögh Szilveszter Pál apostol virraszt, mielőtt megírná első levelét a korintusziakhoz című novellája az író Eretnek írások című, 2000-ben kiadott kötetében jelent meg. A könyv Ördögh Szilveszter Jézus-tematikájú regényeinek és elbeszéléseinek gyűjteményeként egyfajta sajátos apokrif antológia. A szóban forgó, néhány oldalas novella az alkotó (jelesül Szent Pál) önmagához és a küszöbön álló alkotófolyamat eredményeként létrejövő alkotáshoz való viszonyát firtatja, középpontban erkölcsi/világnézeti kérdésekkel, ideértve a felelősséget, a hitelességet és magát a hitet. Szent Pált mint alkotót az alkotásig vezető út, valamint az alkotási folyamat és az elkészült alkotás közötti kapcsolat nyugtalanítja, különös tekintettel arra, módosítja-e (erősíti, gyengíti) az alkotó meggyőződését, világlátását az alkotófolyamat, illetőleg annak tudata, hogy eme folyamat eredménye, az alkotás eljut a befogadókhoz, s bennük (gondolkodásukban, viselkedésükben, reakcióikban) valamiféle hatást eredményez. Szent Pálban mint egy vallási közösség vezetőjében pedig leginkább a törvénykezés/szabályozás kényszere és ennek ellentmondásai okoznak konfliktusokat.
Maga a novella szerkezetileg egy szaggatott monológ; hangnemét tekintve pedig tépelődő szöveg, tele bizonytalansággal, kétellyel. Mindjárt a mű elején világossá válik, hogy Pál nem belső indíttatásból, hanem Szosztenész ösztökélésére készül írni, s azt csak az elbeszélés címéből tudjuk, hogy az, aminek megírására készül, a korintusiakhoz írott első levél lesz. Az apostolt írásra sarkalló Szosztenész egyébiránt valóságos személy, a korintusi zsinagóga elöljárója, majd Pál egyik kísérője volt, aki a katolikus hagyomány szerint részt vett a szóban forgó levél megfogalmazásában is. Ám nem csak ő, de az elbeszélés későbbi részeiben említett Aquilla és Priscilla, illetőleg Gamáliel is az ókeresztény történelem ismert alakjai, Ördögh Szilveszter általuk éppúgy a hitelességet erősíti, a realizmusra törekszik, miként Szósztenész említésével. Amiképpen maga az alaphang sem szolgál egyebet: a válaszokat kereső ember vívódása ugyancsak a realizmus irányába mutat, hiszen Pál apostol nem úgy áll előttünk, mint a hit bajnoka, mint rendíthetetlen egyházatya, sokkal inkább úgy, mint egy esendő, válaszokat kutató, a felelősség terhe alatt roskadozó ember.
A novella látszólag semmi egyebet nem mesél el, mint azt, ahogyan a virrasztó apostol készülődik valamire. Készülődik arra, hogy valami fontosat, valami jót, valami hasznosat nyújtson át azoknak, akik várnak tőle valamit — valami jót és hasznosat. Útmutatást az útmutatásra vágyóknak. Csakhogy eközben folyvást kísérti a múltja: az időszak, amikor még Saulként üldözte a keresztényeket, s amely időben tovább tartott, mint tart az a korszak, amikor Pál néven Jézust és a követőit szolgálja. Tart attól, hogy Saul szelleme beleáramolhat Pál tanításába, ezáltal torzítva a fontos gondolatokat — szorongásának okozója az a múlt, amitől elfordult, azok az elvek, amik szerint megvilágosodása előtt élt. Pált kételyek gyötrik: vajon teljes lényével képes-e szolgálni az új gyülekezetet, a keresztények nyáját, s az, amit ír, valódi keresztény tanítás lesz-e? Egyáltalán: lehet-e az? Tovább mélyíti kételyeit, hogy nincs meggyőződve arról, az igazság kizárólag egyetlen módon közelíthető meg — „Az igazság nem matematika” —, s abban sem biztos, hogy meg tudja győzni az embereket egy (valamilyen, bármilyen) igazságról, mi több: abban sem, akar-e egyáltalán győzni? „…ugyan nem győztek le, de én sem győztem le senkit. Nem akarok legyőzni senkit, soha.” S mindezeken túl, ráadásul: „Törvényeket követelnek tőlem, s én hasztalan magyarázom, hogy a szabadságnak nem lehet törvénye…” — vallja be az apostol, miáltal beismeri: amire kérik, amit várnak tőle, az olyasmi, aminek a hatásában, használhatóságában nem hisz maradéktalanul. „Hinni könnyű, kételkedve hinni nehéz” — állítja.
Pál apostol konfliktusa Ördögh Szilveszter interpretációjában többrétegű. Az apostoltól a közösség törvényt vár. Tanítást, megfellebbezhetetlen, sarkalatos igazságokat, erkölcsi rendet, aminek alapján a jövőben az életét élheti. Ám Pál egyfelől szorong amiatt, hogy a múltja, vagyis az út, amelyet megtett addig a pontig, amikor ilyen nagy súlyú és fontosságú tettet kell végrehajtania, akadályozza majd a cselekvésben, esetleg rossz irányban befolyásolja magát a cselekvést és (ami még félelmetesebb:) annak eredményét. Másfelől az apostol bizonytalan abban, hogy képes egy erkölcsi rendet megalapozni, képes egy nála magánál sokszorta erősebb és nagyobb eszmét tolmácsolni. Azon tépelődik, saját korlátai, hibái nem teszik-e eleve lehetetlenné vállalkozását? Utóvégre, amire vállalkozik, nem kisebb dolog, mint lefordítani egy magasrendű erkölcsi tanítást a földi halandók nyelvére. És egyáltalán, mi lehet az alapja ennek az erkölcsi rendnek? Hiszen az apostolnak — akitől törvényeket, szabályokat várnak — meggyőződése, hogy „a szabadságnak nem lehet törvénye, mivel mihelyt kerül: korlátok közé rekeszti — s minden mást törvényen kívüli szabadossággá kényszerít.” Ördögh Szilveszter Pál apostolának hite szerint a Megváltás a szabadsággal egyenlő, s ezt a szabadságot nem gondolja törvényekkel korlátozhatónak, ugyanakkor fölismeri, hogy az emberi lélekben leképeződő erkölcs önmagában nem képes a rend fenntartására. Mivel pedig ezt fölismeri, egyúttal azt is be kell látnia, hogy kénytelen lesz kompromisszumot kötni önnön magával, azaz törvényt szabni egy olyan világban, amiről úgy gondolja, nem törvényeken kellene nyugodnia, hanem valami egészen másféle alapon…
„Megalapozható-e az erkölcs? — teszi föl egyik tanulmányában a kérdést Krémer Sándor — (…) Ha ugyanis mindennemű alap hiányzik, akkor valóban nincs általános erkölcs; akkor valóban csak egyéni, szubjektív értékekről, elvekről beszélhetünk; akkor valóban nem marad más érv az erény mellett, kizárólag a ’csak’. De erkölcsinek nevezhetők-e ezek az értékek és elvek, ha csupán szubjektívek? Lehetnek-e kizárólag szubjektívek az erkölcsi értékek? Elegendő-e a ’csak’?” Krémer Sándor válasza éppen úgy egyértelmű, mint Ördögh Szilveszteré és Pál apostolé: nem! Nem elegendőek a szubjektív elképzelések egy erkölcsi rend fundamentumához. Pál esetében magától adódna a megoldás: igazodni az isteni, kinyilatkoztatott értékekhez, elvégre az Isten elképzelése meghaladja az emberi szubjektumot éppúgy, mint az emberek közösségét, kiváló alapul szolgálhat tehát. És Pál mégsem (kizárólag) az isteni tekintélyhez folyamodik — sem Ördögh Szilveszter Pálja, sem a történeti személy, aki megírta azt a bizonyos levelet a korintusiakhoz. Nem az Isten respektusára apellál (vagy nem csak arra), hanem egy, a tekintélytiszteletnél is erősebb elemet nevez meg maximaként.
„Szeretem az életet, mert minden általa nyer értelmet. Szeretem az embert, mert az élet általa nyer értelmet. Szeretem az értelmet, mert általa nyer életet az ember. Hitvallani mást nem tudok.” — Íme, Pál apostol megoldása. A legfontosabb isteni elv: a Szeretet.
André Comte-Sponville francia filozófus szerint „a szeretet tehát az első, kétségkívül nem abszolút módon (hiszen akkor Isten lenne), hanem a morálhoz, a kötelességhez, a Törvényhez képest. Ez minden erény alfája és ómegája.” Mi több, egyenesen azt állítja: az udvariasságra azért van szükség, hogy pótolja az erényeket, az erényekre pedig azért, hogy helyettesítse a szeretetet, hiszen ha képesek lennénk a szeretetre, nem volna szükség az erényekre. Az erények gyakorlása voltaképpen annyit jelent, hogy az ember úgy tesz, mintha szeretne. Pál apostol e kettőt próbálja ötvözni a korintusiakhoz írt első levelében: erkölcsi tanításokat nyújt, ahogyan azt kívánják tőle, egyszersmind a tizenharmadik fejezet, a Szeretet himnusza által felvillantja azt is, mi van az erényeken túl. És ez a szeretet.
Ördögh Szilveszter monodrámai feszültséget keltve irányítja az olvasó figyelmét ezekre a kérdésekre. Hőse, Pál apostol hús-vér személy, akit nem idegenít el az őt övező merev tisztelet, de akivel közösséget lehet vállalni, s amikor leteszi az ember a kötetet, kénytelen továbbgondolni mindazt, amit az író és hőse a fejébe ültetett, mint valami fülbemászó dallamot.